1 (könyvtár)
Álmomban egy villa könyvtárszobájában ültem, egy tágas, faborítású, karzatos helység hatalmas középső asztalánál, aholis megjelent nekem a normalitás. Egy helyes arányokban elrendezett idomokkal bíró nőnek volt öltözve, de amikor arányosan ívelt arcába néztem, az állandó fegyelem kényszerének sivárságából fakadó véghetetlen szenvedést láttam a szemeiben csillogni. Illedelmesen ült asztalom szomszéd sarkán, és egy ismeretlen könyvbe temetkezett: tudtam, hogy nem itteni könyv. Többedszer pillantva felé felfedeztem azt a megannyi vágáshelyet, amik a jó arányokba való kényszerítés apró elárulói voltak. Ettől a normalitástól minden kitelik - gondoltam, és már nem szépnek, inkább perverznek láttam, mintha egy vezérkari tiszt operáltatta volna nővé magát. És csak most vettem észre a félig sportos, katonás, félig kihívóan negéd ruháját. Mintha csak most került volna rá. Cipzáros topján finoman csillogva fityegett a húzóka. Így nem lehet tanulni - talán fölmegyek a karzatra, keresek egy sarkot. Tisztelettel biccentve meghajoltam előtte, ő színpadiasan felém nyújtotta köves-gyűrűs, széparányú kezét, megcsókoltam, majd álmomban gyors álomba zuhantam. Álmom álmában pedig egy érett, kihívó öltözékű nő ruhacipzárján voltam a fityegő. A nő intéző volt, amit akkoriban konyhalatinul úgy mondtak, account manager. Idomai megfelelő méretűek és formájúak voltak, és még az egymáshoz való arányítás igyekezete is felismerhető volt a testén. A fekete top, aminek én is része voltam, valami lakkbőrös hatást imitált, apró, fekete patentos díszzsebekkel és reneszánsz lovagokhoz illő szűkítésekkel. Ebben a nagy feketeségben csak mi ketten voltunk fényesek, a cipzárkocsi és én. A kocsi nagyon sportos volt, az én alakom egy klasszikus, változó vastagságú o-t formált, nem tudom, miért. Gazdám foglalkozásához tartozott a sokféle ismeretség párhuzamos fenntartása, a barátságok lebegtetése, a mindig új haj, illetve a partnerek párhetenkénti váltogatása: úgy érezte, ezzel egy stílustörténeti áttekintésre tesz szert, és kihatással van a kultúrára, vagy csak egyszerűen kihatással van, és kész. Sokféle kéz keresgélt utánam a félhomályban, mámortól suta mozdulatokkal, s én - némi szakszerűségi habozás után - kegyesen eresztettem be őket a finomabb, hamvasabb bőrökhöz. Bölcsnek éreztem magam, ahogy a portások bölcsek. Tudtam, ha megérintenek, utána szinte mindig ugyanaz történik, mindig ugyanabban a sorrendben. Gazdám hatalma a szépséggel való kufárkodás volt, és tudtam, hogy én is csak egy pezsgőszínű, csillogó gyártmány voltam itt, de azért büszkék voltunk összjátékunkra, és - ha lehet mondani - teljesítményünkre. Olyat teszünk - gondoltam - amiért mások egész sok mindent odaadnak, de amiről egyikünk sem tehet. Egyszerűen ki vagyunk szolgáltatva a szépségben való nemzés hatalmának, ami a legszebb. Ekkor arra gondoltam abban az álmomban, hogy a cipzárfityegő nem gondolkodik. Gyanússá váltam magam előtt, de ha már egyszer belevágtam, végig kellett gondoljam: hogy a szépségben való nemzés ugyan lehet, hogy a legszebb, de - titokzatos módon - mégis megrázóan sivár. Ez a megrázás térített vissza belső álmomból, egy pillanatra azt hittem, az arányos arcú múzsám szédített meg, de egyedül voltam, egy csodás arányú, faborítású szobában. Papírporszagot éreztem, és egy cetlire automatikus írással felírtam: ...s amikor a boldogság csúcsára, vagy fenekére nézett gazdám, vagyis, amikor körbeért ez benne, már visszaébredve az merengett föl bennem, hogy nem is cipzárfityegő, hanem művész vagyok. Végülis mindegy, hiszen nagyjából ugyanaz az érzés jár át: hogy én vagyok a beengedőember.
2 (galamb)
Álmomban kastélyom és parkom volt, ott heverésztem épp a park tölgyei közé kifeszített függőágyamban, és belső ürességet éreztem. Magamba pillantottam, és tényleg, üres voltam: mint egy óriási katedrális, amiben szél fúj, és galambrajok keringenek. Azt éreztem, hogy csak bőröm van, meg a galambjaim, meg azok a csodás belső távlatok, amik mindebből következnek, és amiért egyébként érdemes élni. Saját guanójuk omladékain ültek belső bőröm falain ezek a galambjaim, és ugyanolyan balkániak, unszimpatikusak voltak, mint bármelyik belvárosi madár. És ez az üresség-érzés egyre erősbödött, már nem is igazán érdekelt, hogy kastélyom vagy függőágyam van-e egyébként. A többi ember ebből látszólag mit sem észlelt, de az is lehet, hogy nekem volt természetes, hogy mindenki egészen óriási lett, mint megannyi szomszédos katedrális. Elfogadtam magam, és ők is engem. Úgy látszik, volt egy titkom: egy mini-galambrajjal bensőmben éltem a mindennapjaim, és ha étkeztem, a behulló falatokat még a levegőben bekapkodták a madarak. A belső űrrel együttjáró hülyeség pedig nem fájt, a gyors és pontos munkavégzéshez abszolút elég volt az a néhány galamb-agy. Őszre egy nagyvállalathoz mentem el egész-munkaidőbe, rendes fizetésért. Mivel nem kombináltam agyon magam, mint a kollégák, én sose hibáztam, és mindent rám lehetett bízni. Így nemsokára megkerülhetetlen lettem, úgyhogy felsőbb beosztásba helyeztek. Az éjszakázás is jól ment, hisz csak a galambok váltották egymást, az üresség maradt, úgyhogy általános megbecsülést szereztem, és huszonhárom év alatt a vállalat elnöki posztjáig vittem. Hamarosan kiderült azonban, hogy száraz felfogásom és könyörtelen életvitelem több érdekcsoportnak is terhes, úgyhogy egyik este, mikor kilenckor az elnökségi épület ajtaját elhagytam, gyors géppisztolysorozat fogadott, és ezer lukkal lettem tele. Erős, messzeható sugárban ömlött belőlem az évtizedes, sűrű galambszar, marta a lépcsőket, a ruhákat, mindent. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, olyasmit, hogy már rég aktuális lett volna ez a sorozat, szinte hálásan néztem támadóim gyorsulva távolodó autói után. A galambok pedig valahogy kirepültek, több százan lehettek, és egyáltalán nem voltak kisebbek városi társaiknál. Vitték a vállalatvezetés évtizedes tapasztalatait, ott szállt az egész tudomány a higanygőzlámpák fölött, hogy sötét csomókban üljön meg a környező hétemeletes házak tetőin. Szerencsére jól választottak időpontot a gyilkosaim, így szemtanúim csak a messzebbi ablakokban könyöklő, már nem feltétlenül szavahihető nénik voltak. Ott álltam cafatosan, undorítóan, istentelen guanószagban ama cég lépcsőjén, mely emelkedésének utolsó korszakát elvileg nekem köszönhette, melyben 26%-nyi saját részvényem feküdt, de aztán rántottam egyet a vállamon, gyorsan az autóhoz siettem, kerestem a csomagtartóban valami ülésre teríthető nejlont, és kihajtottam a városból a közeli hegyek felé. Kicsit csodálkozik majd a hajnali takarítószemélyzet, villant át az agyamon, és szinte kuncogtam. Éreztem, hogy egy galamb ottmaradt bennem, és hogy lassan kezd belémtágulni. Egyébként mindent, de mindent elfelejtettem, még a vállalatom nevét is, a hegyi út tizedik kanyarjában már a saját nevemet is, a tizenötödik kanyarban a szobatisztaságot, a huszadikban pedig, kitörve két útjelzőkarót, egyenesen kiszálltam. Lassan borulva úsztam a levegőben, és mielőtt földetért volna az autó, laza szárnyalással otthagytam a civilizációt, megülve nemsokára egy hatalmas tölgy felső ágán. Sokféle fájdalmat, szenvedélyt, belső telítettséget éreztem, egyfajta túlcsordulást, amit csak a sírás enyhíthet. Reggel lepillantottam, és egy parkot láttam, pont az én fámhoz volt kötve egy függőágy. Közelebbi ágra repültem, és magamat láttam a függőágyban. Aludtam, rebegett a szempillám, nem volt szívem felkelteni magam: tudtam, milyen szép is lehet egy álom.
3 (rétes)
Álmomban réteses néni voltam egy rétesbódéban, de mivel nem volt igazán eldönthető a helyzetem, úgy is kezdhetném: álmomban egy réteses néniben én voltam az ihlet. A rétesbódé egy külvárosi buszpályaudvaron állt, egy néni sütötte benne a réteseket, mindig ötfélét. Balról hamburgeres, jobbról lottózó voltak a szomszédai. Nem voltak valami különös rétesek, de azért munkába menet jól esett az embereknek buszindulás előtt egy-egy meleg falat. De nem csak rétest árult az a bizonyos néni: híre ment, hogy regényvéget is kapni nála, kétszáz forint, és ugyanúgy papírtálcán, szalvétával, esetleg becsomagolva adja, ha valaki kéri. Egész sok író járt ide ezért, néha még messzi földről is jöttek, a reggeli unott fejek között egyáltalán nem volt feltűnő egy-egy Goethe, Moravia, Vonnegut vagy Márton László. Tudvalevő ugyanis, hogy a regények végére nő akkorára a feszültség, hogy csak egyetlen igazán jó mondat segíthet: rendszerint ilyenkor bontogatták ki rétesestől hozott kis csomagjukat ezek az írók, és - furcsa módon - az a mondat is ilyenkor állt össze jelentéssé. Szóval, ilyen réteses nénibe álmodtam bele magam. Az én jóvoltomból volt benne valami misztikus, ugyanis egyszerre két példányban létezett ugyanazon a helyen: két néni volt tulajdonképp, térben pont jól összecsúszva, finom harmóniában, és csak az egyik voltam én. És csak gyors mozdulatoknál vehette észre a figyelmes szem, hogy az egyik, egyébként tökéletesen egyező példány mozdulata pár milliméternyit mintha késne a másikhoz képest, számítógépnyelven szólva, mintha kissé gyönge lett volna a videókártyája. De hát egy rétesesnek nincs is szüksége gyors mozdulatokra, legfeljebb majd lassabban rázza a porcukrot a túrósra. Amikor pedig három után bezárta a bódéját, átment a tér túloldalára, aholis a harmadik házban lakott. De lent, a kukáknál szétvált a két néni, az egyik az emeletre ment, ahol a bácsival éltek, a másik pélány viszont kibuszozott a városszélig, bement az erdőbe, és az egyik platánfa tövénél megállt. A fa egyik fölső ágáról egy 2m élhosszúságú izraeli golyóálló üvegkocka lógott, mintegy 9m-es magasságban, a véletlen odatévedt szemlélő azt hihette, ha netán észrevette, hogy valamilyen tudományos megfigyelőállomás. A néni pittyentett egy duplát a távirányítójával, a relé behúzott, és leért elé a hurokvégű félkötél, amin felcsörlőzte magát a magasba, a könyvei közé. Általában éjjel háromig olvasott a karbidlámpa fényénél, mindenféle könyvritkaságokat, vagy rétestölteléket majszolva bámulta hatalmas LCD-monitorját, valamelyik webkönyvtárat böngészve. Reggel aztán másodpercre pontosan 6:10-kor találkoztak a kukáknál, gondolatot cseréltek, egybeolvadtak, és már indult is nyújtani a tésztát. Nem kellett hozzá túl sok érzék, hogy a rétesessel szemközti hírlapos megállapítsa, a néninek ihletadó nézése van. Meg se kellett szólalnia, hogy az egyszerűbb vevők egyszerre úgy érezzék, hogy igazából épp egy nehéz végű regényen dolgoznak, már csak a regényt kell leírni, és hogy automatikusan kibökjék: és egy regényvéget is kérnék! Háromszázhúsz lesz. Szinte egy kisebb irodalmi műhely alakult volna így a városban, ha ezek az emberek tudták volna egymásról, hogy regényeket írnak. Aztán egyszer, májusban, amikor épp zárt már a néni, épp a közeli tornaterembe tartott egy külföldi karizmatikus gyógyító, és szembetalálkoztak. Nem kellett beszélniük, hogy a gyógyító fölismerje a helyzet drámai lehetőségét, és megszólaljon: távozz tőlem, hülyeség! A néni hülyén mosolygott, aztán mintha megváltozott volna a színe, de aztán persze mindenki továbbment, és csak az volt a különbség, hogy a kukáknál nem váltak ketté, mert nem volt kiknek: egyedül volt immár. A fáról is eltűnt az üvegkocka, hiánya sem maradt, és többé senki nem kért regényvéget. S az a csodálatos, hogy minderről senki sem tudott.
4 (debil)
Álmomban a Lóránffy-utca még alig lejtő részén ballagtam lefelé. Szerda volt. Az utca szemközti járdáján drabális dilis mackók álltak, cirkuszi ruhákban, fejük forgólámpára hasonlított. Úgy hatan-nyolcan lehettek. Lehet, hogy rajtam gúnyolódtak, mindenesetre megijedtem egy kicsit, mert dilis játékukban simán széttéphettek volna. Aztán egy karikát alkotva gurulni kezdtek, közös, beleegyező höhörészéssel, ami együttesen zümmögésnek hatott. Az egész úgy nézett ki, hogy mindegyik megfogta két kezével a másik két lábát, zárt kört hozva létre, s ez a kör gurulni tudott. Megkönnyebbültem, hogy így elfoglalták magukat, én sétáltam a zongoraórára, ők meg az utca másik oldalán kacagva gurultak. Fejjel előre forogtak, és amelyik leért, szétloccsantotta forgólámpaszerű fejét, szép sorban mindegyik. Ígyhát csak egy fordulatot tudtak megtenni. Amikor legközelebb arra jártam, ugyanúgy ott voltak, gurultak, loccsantak a forgólámpa-fejek. Két-háromméteres volt egy-egy mackó, így elég nagyszabású volt a jelenet, és - bár mindig csak félszemmel mertem odanézni - nem kopott az ereje az ismétlések során. Aztán mégis megragadtam valahogy ezt a gyűrűt, mielőtt még teljesen szétloccsant volna, és rögtön megfeketedett. Tésztakeverő műanyag edénybe tettem, víz alá, mint a fagyott húsokat, és a mércés részre ráírtam: szerda. Nade, mi lesz csütörtökön?
5 (gumimaci)
Álmomban egy folyosón szigorú arcú professzorok fogtak közre, látszott, hogy kötekedni akarnak. Még a megszólítást sem találtam hozzájuk, hogy nade uraim, kedves professzorok, hagyjanak menni, kérem, de akkor szerencsére a lépcsőfordulónál föltűnt egy jó másfél méteres, aranyos gumimaci, akinek utat kellett engedniük. Egy pillanatra meg is örültem, a mackó viszont épp hozzám lépett, rámemelte áttetsző, opálzöld pofáját, és megkérdezte: Miért e lom? Akkor ezek szerint ő a rektoruk, gondoltam, örülve egyúttal, hogy elmúlt a pocakok szorítása, meg az a vészjósló szuszogás: a gumimaci mögé rebbentek mind a professzorok. A maci mintegy évődve folytatta a kérdezést: na, mi ez a lom, csak nem valami művészet? Vagy megélhetési lom? Erre persze vettem a lapot, és szorgosan válaszolgatni kezdtem, a körülményekhez képest egzaktul kifejtve irodalmi véleményeimet. Minél tovább beszéltem, a maci mögé húzódott professzorok annál inkább fogták a fejüket, legyezgettek felém, integettek, hogy nem, nem! Ha a maci átlátszó tekintetével találkozott a szemem, nyugalmat és érveket merítettem, ha a professzorok valamelyikével, megzavarodtam egy pillanatra. Végül egy szándékos paradoxonnal, egy költői kérdéssel zárva szavaimat, az alig látható szemekbe, vagy inkább mögéjük néztem, és azt mondtam: ennyi. No, jó - szólt ő, és továbbmasírozott a folyosón. Az egyik prof idegesen utánakapott, hogy leharapja a fejét. Én már nem féltem, hiszen okosságom egy kesernyés filmréteget vont körém, amit erőszakos szigorukkal képtelenek lettek volna bevenni. A maci is védve volt, ezt láttam már, a kikapós professzor összetaknyoltan, levakarhatatlanul lucskosan somfordált vissza a többiekhez, akik lökdösni, gúnyolni kezdték, miközben a folyosóforduló előtt a maci eltűnt a szemem elől. Csak annyit éreztem, hogy enyhén zöldülök, valami átlátszó medúzaérzés jár át, és halvány félmosoly kíséretében befordulok a folyosón.
6 (éhség)
Álmomban kastélyom és parkom volt, szépen sütött a nap, az emeleti teremben tébláboltam, éppen készülődtem az új festményemhez. Ekkor megéreztem egy árnyékot. Elbizonytalanodva láttam, hogy a szép időnek fittyet hányva a terem hetedik ablakán kinézve esik az eső. Odaszaladtam, odanyomtam az orromat: az üvegre tapadt esőcseppek igaziak voltak, az az ablak hideg és párásodó, és kint minden nedves és ködös. De a többin nem! Máskülönben kiváló szín-és fénytani összehasonlítási lehetőség lett volna ez a borús ablak a többi közt, de most épp logikus korszakomban voltam, úgyhogy inkább átoknak tekintettem a jelenséget. Nem akartam kinyitni, mert tudtam, hogy csontigható hideg pára jönne be rajta. De ha csorba esik a logikán, az egész festészetem is okafogyottá válik! Riadtan rohangászni kezdtem körbe-körbe, nagyon nem akartam elveszteni oksági viszonylataimat, ezeken alapult ugyanis minden vagyonom. A teremben gyönyörű fények játszottak, a tíz ablakból kilencen át sütött a nap, egy mögött meg esett az eső. Tudtam, hogy fölösleges rikoltozni, mert mindenki kirándulni ment. Remegtem. Tagjaimban szétáradt a hányinger, talán el is ájultam, mindenesetre azt láttam, hogy egyszer csak leesik és a padlóba olvad a fehér vásznam, összeizélődik minden, az egész kastély fölrepül, minden érvényét veszti, és itt állok, a hatodik kerületi bérház ötödik emeletének gangján, éhség és hányinger közti megszokott alaphangulatomban, és csak annyi energiám van a magamra kiszabott kis szünetben, hogy vázlatokat készítsek, és egyszerű instrukciókkal lássam el őket. Hogy mi lenne, ha. Nézek be a sötét szobába, hat után rögtön elmegy a nap, aztán a galambszaros, szakaszos ereszt bámulom. Kissé megnyugodva támaszkodom a kivénhedt folyosókorlátnak: nincs semmilyen kastély, de jobb is, legalább itt minden igazi. Logikus. Végignézek a rozsdákkal szabdalt, hiányos fogópántján, szinte hallom a 19. században élt lakatosok, kovácsok vidám fütyörészését. E gyors, kétmásodperces idill után egy halk recsegést hallok, mint egy fonott ládáét, rozsdaszagot érzek, ugyanis a könyököm alól kiszakadt egy darab korlát. Reflexből nem merem először elengedni a papírt-ceruzát, föl se fogom az egész jelentőségét. Nem kiáltok, bár már egy emeletnyit zuhantam, nem érem el az ötödik emelet korlátját, lassan egészen átfordulok. Sárga a keramit. És még csak most kezdenek nőni, szédítő gyorsasággal a keramitkockák közül a rikító óriáskukacvirágok, hogy mire az első emeletig érek, már egy emelet magas, sűrű, színes, nedvdús bozótként fogadjanak magukba. Persze így sem igazán tudok az esés után moccanni, habár szerencsére az oldalamra érkeztem, még kell egy pár perc, hogy levegőt vegyek. Elborít, elbódít a kukacvirágillat. Most mi van már, meghaltam, vagy megint valami nem-igaziba csöppentem? Csak pillanatokig kell várnom a gondolatban föltett kérdésemre a méltó válasszal: Na, ezt nézd, Feri, mi ez a kupleráj már megint? Megin letapossák az ágyást! Kergesd ki nekem azt a részeget onnan! Mi ez a kukacvirágbozót? Te, Feri, te tréfálsz velem? Csönd lesz. Próbálok összegezni. Még itt a kezemben a ceruza, ép a hegye, a füzet se esett messze. A korlátdarab is csak a bal lábam érte. Azt hiszem, minden adott az íráshoz. Ha ez a Feri még egy kicsit késlekedik, elkészülhet a vázlat, vagy esetleg maga a mű.
7 (hajcsat)
Álmomban egy áruházban kerestem zöld hajcsatot, amikor két egyenruhás úr keményen, szorosan, de diszkréten mellémlépett, és bekísért a raktárak melletti motozóba. Először kötelességszerűen a zsebeimet kutatták át, a sárga zsebkésem és a füzetem nem érdekelte őket. Az egyikük leült, és halvány, de kaján mosollyal felszólított, hogy akkor most ürítsem ki az övtáskámat. Előkerült két kis üveg olajbogyó, egy halva, egy másik szezámpép-különlegesség, meg egy zacskó pisztácia. A görög boltban vásároltam, itt a plázában, a szomszédban, mondtam, és már tettem is elé a számlát. Reméltem, hogy ez leolvasztja rosszhiszemű félmosolyát, hisz tisztáztam magam, ők meg melléfogtak velem, de tévedtem. Mit kezdjek ezzel, kérdezte, miközben gúnyos pofával gyűrögetni kezdte. Szemtelensége miatt adrenalinom irányítása alá kerültem. Mintha a kanyarban kisodródva várhatnám, hogy van-e betonoszlop. Majdnem mondtam valamit. De csak majdnem, mert ekkor fölényes mosolyával ismét övtáskám felé intett: és az még ott mi? Ez viszont meglepett, tudtommal másik boltban nem jártam. És kivettem, majd az asztalra helyeztem négy színes printerpatront. Nos? Számla? - kérdezte. Most már tényleg üresen lefegett az övtáskám, ám épp egy pillanat múlva még fölényesebben újra rámutatott, benyúltam, és egy szép, csillogó revolvert tettem elé. Erre egyikük se számított, láttam, ahogy kibillen a szerepéből, társa pedig egy fenyegető oldallépést tesz, az egyik rakodó pedig pillanatra megszeppenten megáll az asztalunk mellett. Automatikusan és magabiztosan nyúlva a táskámba, most egy nárciszt tettem elé, enyhítendő az előbbi durva gesztust. Aztán előkerült egy pár sífutókötés, egy közepes Lanvin-parfüm, egy csomag 13-as imbuszcsavar, egy zacskó szultaninen-mazsola, egy karton infúziós zacskó, három gyári projektorégő. Kezdtem belejönni. Közben egyre több raktári dolgozó állt körém, némelyik próbált a táska alá is nézni, pedig egy kis távolságra álltam a kirakodott tárgyaktól. Az ülő egyenruhás fölpattant idegességében, de nem mert hozzámnyúlni. Nem is lett volna értelme, hiszen még nem végeztem. Már alig volt hely az asztalon, egy-két dobozka le is pottyant a földre, én mindenesetre nem zavartattam magam. Egyre durvább dolgok kerültek elő: lapmonitor, telefonok, discman, zakó, whiskey, és már egész csődület állt a csodazsebem köré. A fiatalabbik őröm, aki állva próbált fenyegetően kinézni, idáig bírta cérnával, és - munkaköréből kilépve - elernyesztette a vonásait. Ez vicc - mondta, és csöndben röhögni kezdett, a többiek lassan átvették a hangulatát, valaki az egyik kesudiós zacskóból kínálgatni kezdte a többieket, egy fiatal lány egy csatosüveges belga gyümölcssört bontott ki. Lassan, aprókat lökdösve elkezdtek rámmászni, én meg gyorsan mindnek a kezébe nyomtam valami kis ajándékot. Sajnos kezdett fáradni a kezem, pedig már vagy ötvenen tolongtak a kupac körül. Elegem lett, mit sikoltoznak ismeretlen lányok a fülembe, próbáltam lecsatolni magamról a táskát, persze így nem ment, már inkább az élelmesebbek cibálták ki maguknak a selyemsálakat, alufelniket, nyakkendőtűt és uborkát, utolsó erőmmel és a másik kezemmel a kupac alján az eredeti helyén megtaláltam a füzetem és a sárga zsebkésem, amivel végre levágtam magam erről a koloncról. Mint a zsömlét tépdeső galambok, gomolyogva tüntették el a táskát, és sikítozva cibálták egymást és az újabb és újabb finomságokat. Eldördült egy revolver, ketten ottmaradtak, de ez sem a csürhét nem érdekelte, akiktől most a legizmosabb biztonsági fuldokolva szerezte meg a cafatokká szaggatott egykori övtáskámat, sem engem nem érdekelt, aki az őrizetlen hátsó kijáraton a pakolásra váró teherautók dupla sorfala közt elhagytam a terepet. Fontoskodó, flegma arcot vágtam, így nem mertek kérdezni a sofőrök. Csak a görög finomságokat bántam egy kicsit. Na, azóta nem megyek áruházba.
8 (diófa)
Álmomban finoman növekedő diófán másztam. A fagyott füvű fennsíkon, éles fényben állva bámultak a többiek: a feleségem, a lányom, arctalan, még meg nem született valakik, az anyósom, az anyám, az egész nagy család. A valahai szomszédaim - a halottak is - , régi barátok családostul, ünnepélyesen kiöltözve, mintegy négyszázan. Egyszerre beszéltek hozzám, mind a saját nyelvén. Csodás volt a zöld diók fanyar illatában mászni egyre feljebb, kétszeres tempóban távolodva tőlük, mivel a diófa is nőtt. Már vagy kétszáz méteren lehettem, mégis láttam mindegyikük arcát, fintorát. Csak az zavart, ahogy fagyosak lettek az ágak. Viszont a levegő simogató maradt, meg hát - úgymond - nekem most ez a mászás volt a feladatom. Némelyik ághoz majd hozzáfagyott az ujjam, akár régen a szódáspatronhoz. Páran valamit kalimpáltak lentről, megpróbáltak utánamjönni, de a törzsön felvonuló hangyák visszakergették őket. Egy darus tűzoltó is jött, kiszálltak, körbementek, majd visszaszálltak, megfordultak, elmentek. Szarok rájuk, gondoltam. Zavartalan haladhattam, persze itt már eléggé lengett minden, mintha a főág valami tömör gumiból volna. De a nap bíztatón melegített, talán mintha kicsit nőtt is volna, s én végre megpillanthattam az ágak végén azokat a kis ikonokat, melyek fogadalmi ajándékdíszekhez hasonlóan lengtek csillogva. Rögtön tudtam, mik is ezek: megannyi valaha élt személy furcsa ötlete-óhaja volt itt minden ágon, ezernyi ihletadó, puha burokba csomagolva. Úgy kellett egyensúlyoznom, hogy elérjek egyet is, hogy négy végtagomon minél egyenletesebben osszam meg a súlyt, s ha sikerült valamelyiket leakasztanom, övpántjaimra fűztem, aztán éreztem, ahogy gyengén melegítenek. Lent már elkezdtek veszekedni, amitől megrázkódott a fa, és el is röppent egy-két kis ikon: néha impulzusszerűen megnőtt az erőm, de tudtam, hogy ez csak csalfaság, ilyenkor lepillantva átjárt az émelygés, és visszabillentette megfontolt félszemet. Lassan ereszkedni kezdtem, övemen üvegesen csilingeltek ihleteim ikonjai. Lefelé egyre kevésbé voltak fagyosak az ágak, ám amikor már csak pár méterre voltam a felszíntől, ijedten vettem észre, hogy övem pántjaiba csak fagytól repedt sitteszacskó-darabkák vannak befűzve, meg aszalódott kis dögcafatok fityegnek kicsi rozsdás kampókon, ami nehezen indokolható. Mintha réges rég élt tanyasi gyerek kincsei lennének. Bemásztam a veszekedés szokásos hangjai közé, gondoltam, még a végén meglátják az övemben ezeket az ocsmány füzérkéket, gyorsan odaakasztottam egy ágra. Hálás hangyák lepték el a füzéreket, amitől jelenidőbe váltott a történet: csak most érzem, milyen fertelmes dögbűze van. Az ágak piszkosak, a fán-mászkálás pedig felnőtthöz méltatlan. A nadrágom foltjaira meg jönnek a legyek, ezt szintén kellemetlen lesz megmagyarázni. Azt se tudom, mit akarhattam ezen a diófán. Leérve a veszekedő családomhoz, az egyre ismeretlenebb arcok közt lopva felpillantok, és jaj, alig nyolcméteres ez a diófa. Veszekszenek. Engem észre sem vesznek. Magamra pillantva be kell ismernem, hogy én is csak halványan látom a csontjaimat. Persze! Nekem nincsen testem. Minek nekem test? Először megriadok, hiszen akkor ez az egész történet is értelmét vesztette, mert ha én kilépek a műfajomból, az írás is kilép az övéből. Aztán megfeledkezem a világ minden aggályáról; legyen ez is jó valamire. Így könnyen temetkezem bele ebbe a piszkos és banális vitába, úgy, hogy kinek-kinek a vállára szállva irányítom az akaratát. Sok év telik így el, s mikor letelt ez a kiszabott büntetésem, akaratommal berekesztem végre az egész vitát, ha csak pillanatra is. Minden alak megmerevszik. A fához ballagok, ahol azokat az undorító ocsmányságokat hagytam, amiket még előtte valami művészet kellékeinek hittem. Látom, hogy azóta szépen szaporodnak, nődögélnek, a szaguk is elhalványult már. Pár nap múlva láthatóvá lesznek az ujjpercek, a karok, hetek múlva a belek és a fél arc, aztán nagy nehezen összeáll végre minden, behatolok a testébe, ami immár megint én vagyok, halkan leóvakodom a fáról. Éjfél van, sehol senki, csak néhány denevér, látom, amint felnézek, hogy bizony ez a diófa irgalmatlanul magas. Kétszáz méter. Kicsit mintha sírni kezdenék, hogy most miképp szedjem le a csúcsáról az ihletadó fogadalmi ajándékokat, de ekkor, mint a csöndes hóesés, kezd szállongani rám az ihlet. Engem persze ez akkora örömmel tölt el, hogy már a puszta szállongás is megihlet. Semmit sem tudok, de világos, hogy mit fogok álmodni legközelebb.
9 (toronyház)
Álmomban a toronyház, ahol laktunk, egy kihalt, dzsungel mélyén ágaskodó magányos ciszternává vált, aminek félelmetes és titokzatos vizek voltak a mélyén. Mivel a hatodik emeleten volt az ágyam, úgy 18m magasból néztem bele a jó 15m átmérőjű, hombárszerű kútba. Jó sötét volt, mi is a víz alatt aludtunk, de ez nem számított. Lent megláttam egy szertehullámzó lámpafényt, elkezdtem leúszni felé, körkörösen közelítettem. Csodás érzés volt, de természetes is. Lent szarkofágok voltak. Elkezdtem fölfeszegetni az egyiket, valamilyen poszthumusz ősatyai áldás reményében. A csontváz örömmel vette igyekezetem, és egyáltalán nem volt félelmetes. Az évszázadok óta zavartalan nyálkás-mocskos iszap fölkavarodott szelíd mozdulataitól, gyönyörű sárkorall-bokrocskákat növesztve körülötte. Amint a csontváz a maga mivoltában kezdett gusztustalanná válni, képzeletem jótékonyan átvarázsolta egy vidor rajzfilmkutya ábrázatába az egész alakot, ami pedig az iszapos szarkofág tetején jelent meg, mint animáció. A kutyus pedig, mint aki nagyon távoli nyelvet beszél, és nem akar untatni a kacifántos holtnyelvi fordulataival, vidáman és nagyon kedvesen integetni kezdett. Csak most vettem észre, hogy az egyik szarkofáglap alá voltam eddig beszorulva, és saját erőmből nem is tudtam volna kikászálódni. Ám most mégis sikerült, és a nagyon kedves integetések kíséretében mozdulatlanul emelkedni kezdtem. Viszláát, jó utat! Na, ez viszont tényleg csodálatos volt, a lenti villanyfények megsokszorozva vetődtek szét a kútban, én pedig mintegy érdemtelenül megdicsőülten egyre csak emelkedtem.
10 (beton)
Álmomban fekve szaporán és túl egyenletesen vettem a levegőt. A horizont több, mint fele szemcsés-szürke volt, a többi szinte világított a fehérségben. Nem csoda, hiszen egy négyszáz kilós betontömb feküdt rajtam, ami ritmikusan álomba majd ébrenlétbe nyomott, gyors egymásutánban. Szépen ki voltam egyensúlyozva, körülöttem földmunkagépek készítették elő a terepet. Nem is olyan rég kotorták szét a takarómat, s most megint éreztem a térdem. Mindenesetre a megváltozott helyzetben jól koncentrálva kellett a súllyal küzdenem. Szerencsére harminc pár bordával meg könyökeim betámasztásáva jobb helyzetben voltam holmi közönséges halandóknál: csak a zöld, rezegve mozgó potrohomra nem tudtam eléggé figyelni, annak szélein kitüremkedett az édeskés, világoszöld lé. De csitt, most elültek a gépzajok, riporterstáb érkezik, kérdezgetnek, körbefotóznak, nehézkesen forgatom feléjük pajzsos fejem. A riporter kérdi, hogy a tömbön állva, fölülről is csinálhat-e képet rólam, azon már ne múljék, mondom. Aztán régészek meg tudósok jönnek, pohárkába kennek egy keveset a zöldes léből, szinte váltják egymást a riportrekommandók. Narancssárga ruhások körbekerítik az árkot. Eljön a holdnélküli éj, amikor egy komoly ugarpók jön értem, elviszi a végtagjaimat, a fejem is megpróbálja leszedni, de nem végez vele reggelig. Csak megmenekülök, gondolom, de eljön másodszor is, és elviszi a fejem. A testem, hála a sportos felépítésemnek, még hetekig szuszog, egyre pihegve, a riporterek és a beton szorításában. A fejem története azonban érdekesebb: a pók - tudvalevőleg szeleburdi fajta - csak néhány helyen tud belémmarni, itt-ott egyszerűbb tudásokat szívogat magába, aztán otthagy a reggeli sáros mezőn. Falusi gyerekek jönnek, nézd, ott egy óriáscsótányfej, mondják, én rájukkacsintok, ők meg kicsit fociznak velem. Aztán, évek múlva egy dinnyeszedő talál rám, a Vili papája, kicsit elbeszélgetünk, majd kötelességtudón lead a községházán, hogy ez egy lelet, hogy kezdjenek velem, amit akarnak. Másfél év múltán borozás közben kérdő tekintettel mered rám egy iskolázott ember, majd felkiált: De hisz ez Nagy Károly elveszett feje! Így végre a British Múzeumba kerülök, ahonnét csak egy bonyolultan kitervelt rablás ment ki, és kissé megzötykölt állapotban jutok át hét határon, egy faszállító dzsip platóján. Így, a fákat félrelökve, egy lapáton visznek be erős kezek a kertbe, ide hozzám, és csavarintanak össze magammal. Mire föleszmélek, a dzsip kiporozva iramodik el, s én itt ülök bambán, tarkómat simogatva a Vasutaskert u. 3-ban.
11 (foglalat)
Álmomban egy óriásvillanykörte foglalata voltam. Pontosabban, egy villanykörtét öleltem a foglalata tövénél, és pont kényelmesen körbeértem. Bár inkább az a valószínű, hogy én voltam a pici, mint hogy a villanykörte lett volna óriási, de mindegy. Ha kicsit változtattam a fogáson, a fény is pislogott kicsit, ebből tudtam, hogy foglalat vagyok. Igyekeztem a kellemetlen, éles fény elől fölszegni nagy fejemet, valahogy elviselni a perzselést. Körülöttem óriási volt a sötét, de nemsokára mindenfelől hiénaszerű szemek erdeje kezdett derengeni, valami hibára vártak. Csak ekkor vettem észre, hogy hideg iszapban állok, vagy valami agyonpirított padlizsánokból készített, nem romló maszatban. És hogy ez egy olyan mocsár, ahol azért nem süllyedek, mert van egy villanykörtém kapaszkodóul, de hogy azt mi tartja, az már nem fontos. Ugyancsak érdemes volt világítanom, mert ha halványult a fény, közelebb jöttek a szempárok. Égnek állt a hajam a feszültségben: tudtam, hogy nem győzhetek rajtuk, amíg meg nem növök. Meredten hallgattam a váltóáram monoton zúgását. Észrevétlen osztódtak a sejtjeim. Persze, addig teljesen elgémberedik majd a nyakam, de hát ez van. Úgyhogy szépen növekedtem a fényben, halálos ölelésűvé nőttem, mígnem azt éreztem, hogy akárki figyelgessen is a sötétben, ha idejön, simán halálba ölelem. Félelem nélkül körbefigyeltem, de néma és üres volt a sötétség, pedig még a látásom is megélesedett. Mintha eddig egy vasszobában lettem volna, most viszont a sötét, de szabad ég alatt figyelném ugyanazt. De ez az űr kedves volt, befogadó, tágas, és önmagában is teljes. Igaz ugyan, hogy teljesen eltűnt a villanykörte, de úgyis szürkült már a sötétség. És egy pusztaságban álltam, az ürességet öleltem, de tudtam, ha egy lépést is teszek, egy gyönyörű testtel találkozom, vagy megérzem, hogy ez az egész puszta voltaképp egy anyaöl.
12 (farkas)
Álmomban egy tejszerűen ködös erdő közepén álltam, óriás, kékes bükkök között. A nap megpróbált áttörni a ködön, nem is sok hiányzott neki. Járkálnom nem lett volna érdemes, ugyanis már teljesen el voltam tévedve. Meg egyébként is találkám volt itt. A fehérség egyszerre csak sűrűbbé vált, csomósodott, mígnem alakot öltött, és csillámfehér bundájú farkas lett: megállt velem szemben. A köd azonnal kipótolta a farkas okozta fehérséghiányt, ebből tudtam, hogy nincs nagy veszély, mert csak egy angyal, persze másik értelemben annál kockázatosabb. Álltunk, nem mozdultunk, nem akartam elrontani a jelenetet, esetleg tényleg széttép. Vagy, ami még rosszabb, tanulság nélkül eltűnik, szorongást hagyva maga után. Most megint sűrűsödést éreztem, finoman erősödő nyomást a nadrágzsebeimben. A helyzetből egyértelmű volt, hogy ez papírpénz, de mit kezdenék egy erdőben ekkora pénzzel? Nem mozdultam, nem mertem, pedig a nyomás már elviselhetetlen volt. Szerencsére ekkor a farkas hagyta, hogy válasszak háromból: vagy lesz itt előttünk egy luk, amibe bepakolhatom a pénzt, de akkor elvész, vagy... de nem jutott idő az opciók ismertetésére, mert ekkor tényleg megszólalt a farkas, én meg beszartam. Azt közölte velem, hogy habár a szentséghez elég a jóság, de a bölcs kormányzáshoz mindenféle extra erények is szükségeltetnek, úgy, mint a mások jóra való vezérlésének szokásos trükkjei, a nagy dolgok kicsinynek tartása, a kicsinyek nagyként kezelése, a bizalom határainak betartása, az okosság és a bölcsesség szétválasztása, a konkrétak és az elvontak szétválasztása, meg ilyenek. És, hogy nem mindenkinek lehet feladata az állítólagos puszta jó, mert akinek a c-hang pengetéséhez van érzéke, az pengesse csak azt a c-hangot, és majd akad, aki zsíroskenyeret kenjen az éhenkórászoknak. Ezt farkasul mondta, de értettem, de az is lehet, hogy nem volt így hangja. Az egészre maga a szar volt a bizonyíték. A csillámszőrű pedig rögtön utána feloldódott a tejfehérben, én meg éreztem, hogy lassan folyik valami a belső combomon, undorító melegséggel. A fehérség - bármilyen furcsa - halványulni kezdett, 1-2 blendét veszített erejéből. És ahogy magától eltűnt a farkas, úgy szűntek meg maguktól az észrevétlen izomgörcsök, és szűnt észrevétlenné a nadrágzsebeimben torlódó bankók feszítő nyomása. Csak valami nehézkes izomláz-féleség maradt meg, és a vércukor-hiányos, szokásos szédelgés. Lasssan indult újra a keringésem, már majdogynem megmozdultam. Lám, egy ködös erdő közepén álltam, egy halom pénzzel. Még soká álltam így, hátha ugyanannyi erővel, mint ahogyan ilyesféle sűrűsödések bekövetkeznek, megtudom, ki vagyok. De semmi más nem történt. Jó, akkor viszont hazamegyek. Tudtam, hogy módszeres járkálással egykettőre kiismerem magam, és ha veszett rókát látok, nem kegyelmezek, és hogy majd először tiszta gatyát fogok venni.
13 (hegy)
Álmomban jól megijesztettek, ijedtemben egy hegyre futottam. Nem tudtam, mekkora hegyre is, mert a teteje takarásban volt, én hirtelen csak annak örültem, hogy jó erős iramban tudtam haladni. Följebb érve egyre meredekebb lett a táj, már nagy, szerteszórt sziklákon ugrálva haladtam, aztán az utolsó bokrok is elfogytak. Egy végeláthatatlan, széles gleccseren futottam tovább, meredeken fölfelé, és bár minden ugyanolyan prímán ment, valahogy sejtettem, hogy nemsokára elkezd fogyni az erőm. Kár volt ennyire megijedni. Most - jóval később - egy szürkésfehérnek ható, jó 45 fokos, kemény hófal következett, sima és beláthatatlan, mint egy tiszta papírlap. Kicsit örültem is magamban, hogy épp nem szandálban ijesztettek meg, még mindig töretlen ritmusban futottam, nem is igazán értettem, honnan van még ugyanannyi erőm ehhez az elképzelhetetlen tempóhoz, de nem firtattam. Sejtettem, hogy hűl az idő, mert bár hevületem és a jégszemcsés szél épp kioltották egymást, de mikor kézelőm kicsit másképp lebbent, fájó hideg csapott az alkaromba, föl egész a hónom aljáig, ahol heggyel előre bement, és megborzongatta a szaporán dobogó szívet is. Néha kedvem lett volna megállni, körbenézni, hogy mi van már, ebben a ritkuló levegőben mintha bármi egy dioptriával élesedett volna - mintha lett volna itt bármi is - de joggal féltem, hogy a ritmusból kiesve majd rosszul lépek, és csak egyszer elég a hófalra telitalppal érkeznem, már csúszok is le, menthetetlenül gyorsulva. Itt már biztos voltam benne, hogy nem véletlenül kell nekem ennyire fölfele törekednem, hogy talán vár valaki, de az már biztos, hogy nem marad esélyem lejutni: egyszerűen képtelenség, hogy elég fehérjém meg vércukrom maradjon hozzá. Gyilkos tempómon ugyan nem csökkentettem, de ahogy mind gyakrabban lebbent félre a kézelőm, már eléggé zavartak ezek a hideg-betörések. Az is lehet persze, hogy maga a testi lét zavart. Talán órák, talán napok óta futottam, elképzelhetetlen magasan, mégsem büszkeséget, vagy a vakmerők titkolt bűntudatát éreztem, hanem, hogy habár kívülről mintha valahogy kérgesednék, belülről mintha kezdene nőiesedni a lelkem. A halvány, szórt napsütés mintha tompulni kezdett volna, vagy csak a látásom akart elhagyni az oxigénhiány miatt, nem tudtam, aztán egyszercsak eszembe jutott, hogy végülis megállhatnék egyet szusszanni, körbefigyelni innét a világ dolgait. Amint megálltam, úgy elmerevült a testem, hogy moccanni se bírtam többé, nyilván megfagytam. Ez konkrétan azt jelentette, hogy megkettőződtem, lett egy hófalba merevedő, egyre deresülő, ijeszthetetlen sóbálványtestem, meg a hófalra merőlegesen, fölötte nem sokkal egy másik, aki ugyan nagyon olyan volt, mint a lejjebbi, de nem hatott rá sem hő, sem más ilyesmi. És míg az első testem a könyörtelenül monoton szelet volt kénytelen hallgatni, a másik már sokféle, kissé tán túl érdekes hangot hallott. Az egész úgy festett kívülről, mintha a sarki fehér éjben egy hegyen két ugyanolyan ruhájú angyalalpinista ügyködne. Aztán a hangok között egy sivítás kezdett uralkodni, eldönthetetlen, hogy akkor most gyereksírás, vagy flex, netán a dobhártya önszorgalomból hanggá alakított valamilyen sajátos nyomást. Második testem számára ez a hang volt a menekülőút, kedvéért a hófúvást bugyborgássá torzult hangfoszlányok váltották föl, miközben majdnem mozdulatlanul távolodott a hófaltól, föl egy simogató felszínre, önfeledten kiáltozó gyerekek közé. Fölbukkanása pillanatában csíkos stranlabda pattant a fejebúbján, és már el is feledte, hogy ő én voltam, s ahogy elfeledte a nagy, hideg hegyet, egykettőre elmúlt az ijedtség.
14 (zokni)
Álmomban kétnapos zokniszag voltam, tétován lebegtem a márványmintás linóleum fölött. Nagy-titokban én határoztam meg a bejövő személyek aznapjának hangulatait. Tompa voltam, szolíd, nem tolakodó, és nem szűköltem, amikor a halhatatlanság jármába kényszerítettek. Bár nem igazán értettem, mire ez a nagy sietség, érdeklődtem, hiszen még végig sem gondoltam, ki vagyok: valamiféle emberke? Még nem volt szemem, szám, fülem. Egy merő orr voltam, talpaimon két lukkal. Belül szőrös üregem pedig zizegve mozgatta a levegőt. Hatalmas, érzékeny, véráramtól vöröslő, kövér szőrök érezték bennem a szagot, és amire csak ráálltam, kitárulkozott előttem. Elmesélte szagokban a történetét, én meg csak remegtem a gyönyörtől. Hát, így voltam én zokniszag. A halhatatlanság járma pedig a szobába belépett egyik és másik kedves volt. Az ő orrukban végződött a történetem, és vált ott az álom lassan valósággá, és lett az ébredés előidézője. Félálomban már tudtam, hogy tehát nem alaptalan az álmom, de ekor száz másik szag rontott rám, tompán, diszkréten, és tudtam, hogy ez végre megint álom. Voltak vagy húszan. Tompán lenyomtak, kiterítettek a padlón, a zokniszag állt be a csapat élére, és izzadó idegenlégiósokként sarzsíroztak rajtam. Éreztem, ahogy fogják a kezem, és ahogy nem érem el az ablakot, ahol az októberi éjszakába távozhatnak, hanem, mint éteri vendégkönyvbe, íratják föl magukat velem a többi álom közé. Megindult hát a harc, a jó szagok a rosszak ellen. Az illatok tűkristályokkal, a bűzök lasszókkal küzdöttek. Elnyomták, ellapították agyam, csak a szúrás és a lasszózás ösztönei maradtak meg benne. Teljesen kilapultam, fulladni kezdtem, ebből a belső álomból próbáltam kihátrálni valami nyugalmasabb madártávlatba; hiszen korlátolt agyammal már csak az volt gondolható, hogy ez undorító és gyönyörű. Amikor épp majdnem belehaltam a szagok erejébe, és már inkább csak egy szétkent szagfilm lettem, értelmezhetetlen, kaotikus, mérgező töménységű valami, már-már valami másik, önálló lény, akkor szerencsére egyre inkább kívülről kezdtem szemlélni magam. Hát látom ám, hogy ott vagyok, ahol két kedves összegabalyodva lassan mocorog, a szomszéd szoba 25W-os lámpafényénél, egy narancs-okker szivacsbetéten, mellettük a márványmintás linóleumon ruhadarabok szerteszét. A rendezetlenság határozottan egy irányba mutatott, de a szagok iménti öldöklő csatározásához képest ez a gusztustalan kis helyszín is kellemes nyugalmat ígért. Ezen a ponton hangja is volt az álomnak, de csak finom, tompa, ama őrült és fullasztó harc halvány utánzata csupán. És én pedig titokzatos, de nyilvánvaló módon ott voltam közöttük: én voltam ott a minden, egymás mindene, filmje. A között. Helyzetem természetesen tarthatatlan volt, mivel mihelyt szaglénynek akartam képzelni magam, fulladni kezdtem, de ha meg a józan szemlélő helyzetét vettem föl, az egész jelenet megszűnt, és kiürült a szoba, magával rántva titkát. Úgyhogy én, mint a két álombeli idegen mindene, lassan enyészni, foszladozni kezdtem, azt hiszem, be is teljesedtem, ami ezennel megszüntette az ő kölcsönösségük varázslatát is, ígyhát ők is szétváltak vagy elenyésztek, vagy ki tudja, mi lett velük... nem tudjuk már meg, hiszen számomra itt végetért az álom.
15 (barlang)
Álmomban épp a Duna fölött utaztam a négyes-hatossal. Épp három előtt tíz perccel volt, amikor megszállta a szerelvényt a fichtei szubjektív idealizmus réme. Persze, amilyen maflák az emberek, csak én vettem észre a dolgot, és persze nem is lepődtem meg, hogy egyből hozzám jött oda. Kiragadott az utasok közül, egyből az erdőben találtam magam: egy pillanat volt az egész. Talán pont ettől volt a dolog enyhén őrjítő. Ugyanis kellemes júliusi nap volt egyébként, és igen elégedetten kapaszkodtam a villamosomon, hogy ezúttal nem fogok elkésni a randevúról, háromkor az óra alatt, aztán erre most itt állok egy bükkerdőben, és október közepe lehet, halovány napsütés, hűvös, telt levegő. A Pilisben lehettem - a dombok hajlásából és az avar különböztetehetetlen színéből tudtam - apró, citromsárga bükklevelek, bükkmakkok a lejtőn szerteszét, kényszeredetten bukdácsolok összevissza, alig bírok megállni, csúszik a lábam a klumpából kifelé. Tessék, mehetek mezítláb, tíz fokban! Őrület! Ám amint meztelen talppal az avarba léptem, a melegséghez hasonló érzés jutott eszembe: mintha valaminek a forró sugárzását éreztem volna meg, szinte ösztönszerűen indultam is felé. Mentem, mentem, egyre erősödött ez a forrószerű valami, aztán, egy vékonyabb gyertyán mellett, egy gyökerek-keretezte beszögellésnél, ahol úgy éreztem, helyben vagyok, elkezdtem félresepergetni az avart. Két perc múlva három volt. A talpam sajátos forróság-érzete itt már olyan erős volt, hogy inkább kikapcsoltam. Nyirkos földszagok, meg a korhadó ágacskákat befonalazó gombák illata csapta meg az orrom. Ástam tovább. Kissé beljebb valami derengeni kezdett. Egyre áttetszőbb lett a föld; egy fényben derengő óriás buborékig jutottam le. Olyasmi lehetett az anyaga, mint az ipari lengőajtóé, csak szerves, és tiszta, szimbolikus, mint egy szűzhártya. Szerencsére mindig nálam van a sárga nyelű bicskám, úgyhogy sebesen behatoltam. Egészen tiszta, sós szag fogadott, és a falból jött a fény, egyszerre mindenhonnan: talán a fény volt maga az anyag. Körbebámultam: úgy tűnt, mintha már jártam volna itt: álmomban? A falfelületeket mindenütt öklömnyi szemgolyók alkották, ezek derengtek, és mind engem nézett: még a talpam alól is. Néztek, mert csak nézni tudtak, pislogás nélkül; ekkor értettem meg, hogy nincs, és hogy eddig sem volt rajtam semmi, de semmi néznivaló. Az üreg anyaöl-hangulatú is volt, és olyan kellemes méretű, mint egy szép szoba. Tulajdonképp nagyon undorító volt az egész, én valahogy mégis kedvesnek éreztem ezt a helyet, a falon nyálkásan egybeolvadó, finoman vérágas, öklömnyi szemekkel együtt: valahogy megnyugtatott az a sok okos, őszinte nézés. Beljebb pedig, ahol az üreg összeszűkült, több kis átjárószerűség tűnt fel, de ez abszolút nem érdekelt. Amikor pedig visszapillantottam, hátra-föl, láthattam, hogy már be is nőtt a rés, és sehol egy porszem vagy földdarab, de ez sem érdekelt. Mintha nem is behatoltam, hanem mindig is itt lettem volna, ahol maga a jelenlét volt erősebb, mint másutt. Nem győztem betelni a tekintetekkel, de talán lehetetlen is lett volna, azt hiszem. Létem és akaratom ellenőrzésére tettem egy próbát: valami szomorúra gondoltam. Erre mintha kiélesedett volna az a sós szag, majd körbe mindenünnen nedvedzeni kezdtek a falak. Földbegyökerezve álltam az erdő alatti szembarlangban, nem voltam se éhes, se szomjas, nem fáztam és nem moccantam többé, mert tudtam, hogy itthon vagyok.
16 (ügynök)
Álmomban viruló rétek fölött szálltam ehhez az üde pompához illő ünnepi, kimért repüléssel. A dombok hajlatában csillogó város tűnt föl, ápolt belső kertekkel és kövezett utcákkal. Felismertem régi műhelyem az óvárosban, beszálltam hát a szellőztetőablakon, befúrtam magam a faforgácsos rekeszbe, és elaludtam. Álmomban épp a műhelyben dolgozgattam, amikor bejött egy ügynök. Valahogy épp jó kedvem volt, úgyhogy nem rúgtam ki egyből, hanem hagytam, hogy kibontakozzék: suta-szögletes mozgásában amúgy is volt valami ingerlő. Egy egészségpárti szert ajánlott, amitől javul az immunrendszer, meg az általános képességek, én pedig igyekeztem csalafinta kérdésekkel összezavarni. Állította, hogy ő is részt vett egy ilyen kúrán, és most fittebb, nem fárad, edzettebb meg minden. Szánalmas volt, ahogy ott állt az ajtóban, én meg rakosgattam tovább egy vasszerkezet összerakandó elemeit, és ő szolgálatkészen válaszolt a direkt hülye kérdésekre is, állandóan egész testtel forogva felém. Gyanús volt, éreztem, hogy nekem kéne lépnem elsőnek; más technikához folyamodtam hát: miközben kedvesen csevegtünk, a szerelőasztal elé tereltem, majd amikor a megfelelő helyen állt, látványosan és bocsánatkérőleg odébbraktam egy súlyos hegesztett keretet, mire ő hőkölve hátralépett, és egy 0,75-ös éles rozsdamentes lemez hegye a dereka fölött beleállt a hátába. Úgy ötcentis mélységet saccoltam. Le volt súlyozva a fém, úgyhogy nem volt semmi hangja, ő pedig zavartalan továbbeszélt, pedig tudtam, hogy óriási sebet kapott. Persze lepleztem meglepettségem. Pár perc múltán már hellyel is kínáltam, látható érdeklődést mutattam az edzettségi szere iránt, persze közben titokban észrevettem, hogy a jó nyolccentis vágatból, ami a khakiszínű öltönyén ott tátogott diszkréten, homok pereg. Sima kvarchomok. Amint leült, kissé kinyílt a rése, és már folyamatos, vékony sugárban folyt a homokja a fehér kövezetre, de szerencsére még mindig sikerült indulataimon uralkodni. A tárgyalgatás e fázisában egy kedves, színes kiadványt tett elém, meg egy tanúsítványt a szer hathatósságáról. Maga nekem a legjobb bizonyíték, mondtam reményeim szerint megnyerőn, majd nemsoká aláírtam az egyhavi kúra vételéről szóló részt. Pillanat, hozom a pénzt, mondtam fölálltamban, majd személyes varázsom egészét latra téve kértem, hogyha már úgy esett, hogy ilyen jól kezdődik mindkettőnk napja, megkérhetem-e egy kis jelképes segítségre. Persze, természetesen, mondta, és tudtam, hogy a komálkodás eme fázisában szoktak az ügynökök belekezdeni pikánsan rasszista történetkékbe, vagy a családi szennyesük egy darabkájának sokatmondó kiborításába. De az ilyesmi most kifejezetten jól jött nekem. Odahívtam a régi öntöttvas Krause-rézkarcpréshez, panaszkodva, hogy a vastag átnyomófilcet elállították a kollegák, és most ki kéne simítani, így - és a préshenger alatt szakszerűen simogattam a filcet - miközben én kiengedem ezt itt, érti? És tényleg, a 35-ös villáskulccsal teljesen kiengedtem a nyomást, majd megmutattam mégegyszer, hogy most kéne ott két kézzel kisimogatni egyszerre, amit ő meg is tett kézséggel. Ekkor egy erőteljeset forgattam a prés csillagkarján, mire ő enyhén értetlen kutyaszemeket meresztett rám, de én teljes erőből továbbtekertem a nyomóhengert, és mondtam, hogy igen, most jó lesz, köszönöm. Tudtam persze, hogy ezzel nagyjából az összes kézcsontját el kellett, hogy törjem - ha lett volna neki - de ő nem, hogy a fájdalomtól nem ordított, de rebegve kérdezte, akkor már jó lesz így, uram? Én persze kedvesen bólintottam, és a villáskulccsal gyorsan teljes erőből ráhúztam a hengert, mindkét oldalon. Közben a tv-shopokból ellesett metód szerint tüsténkedve beszéltem. Na, ekkor már ő is kezdett tiltakozni, még szitkozódni is megpróbált, gyorsan félre is toltam a szemetesbödönt, nehogy dühében felrúgja. Továbbfolytattam félbemaradt munkámat, a rezgőcsiszoló szépen elnyomta a hangját. Jó fél óra múlva, mikor már kissé lelassult, óvatosan megpiszkáltam a zakórésénél egy rúddal. Már legalább a fél háta hiányzott, viszont kissé szétrugdalt, piszkosfehér homokkupac domborodott alatta a kövön. Kedvesen megkérdeztem tőle, hogy tudta-e, hogy belülről homokból van, meg hogy nem halott-e már egyébiránt, meg hogy télen a járda szórására használható-e ez a homok, de nem kaptam érdemi választ. Hamarosan friss neszt hallottam az előtérből, úgyhogy magárahagytam szétpergő ügynökömet. Egy egészséges szerről papoló figura jött, khakiszínű zakóban. Nemsokára megkérdezte, hogy mi az a siránkozás ott a belső helységben, tán nem történt valami baleset, á, semmi, mondtam, és mondat közben, lazán, teketóriázás nélkül oldalba szúrtam egy egyébként gömbölyített végű, 13-as, szintén rozsdamentes gömbvassal, úgy 25cm mélyen. Természetesen ebben is homok volt, de most már az volt a legfontosabb, hogy egy köpennyel gyorsan bekössem a száját, vigyázva, hogy a műnyál ne marja a kezem, és mielőbb a rézkarcműhelybe vonszoljam. Préseltkezű társának már a feje is lappadni kezdett, már jó 25l homokot termelhetett a padlóra, gyorsan meg is dicsértem, mielőtt gyors mozdulattal a fejét elkaptam és szakszerűen a nyomóhengerhez csaptam. De már siettem is előre, mert újabb khaki öltönyös érkezett, őtőle azt kérdeztem, hogy mennyire lett a csodaszertől rugalmas, hogy meg tudja-e mondjuk érinteni kinyújtott lábbal a talajt. Persze, amint megpróbálta, teljes erőből rátaszítottam az üllőmet, de alighogy a fal mellé hengerítettem beszakított alakját, és eléállítottam egy lila farostlemezt, már jött egy másik, akiről eszembe jutott, hogy nem lesz elég a szájkötő géprongy. Neki a lábát rúgtam ki, majd a padlószőnyegező késsel vágtam végig rajta. Ropogott szegény penge a sok homoktól, kicsit sajnáltam is meggondolatlanságomat, de már mindegy. Aztán még vagy harminc hasonló khaki jött, szép sorban, és mikor tudtam, hogy az utolsóval is végeztem, és már lépni se lehetett a lehetetlen ügynököktől, egyből nekiláttam a feldolgozásnak, rendrakásnak; szerencsére addigra már a többiek is segítettek, még a kicsiket is érdekelte a dolog: egy kupacba mentek a ruhák, egybe a héjak, és sitteszsákokba a kvarchomok, külön a papírok és a termékes dobozkák. Gondoltam, a ruha még jó lehet géprongynak, de tiszta akril volt, még fűteni se jó. Az egyik termékes dobozkát szórakozottan kinyitottam, és beigazolódott a feltételezésem: piszkosfehér homok volt benne. A héjak, vagyis ezek a műbőrszerű testvázak is teljesen használhatatlanok voltak, valahogy egybe volt fröccsöntve a bőr az inggel, a kutya sem ette meg. Legfeljebb a gyerekek játszottak vele, mert amint elég homokot töltöttek egy fejbe, az fintorogni, beszélni kezdett, ha egy kezet töltöttek meg, az markolászni akart, ezen aztán lehetett nagyot kacagni, ilyenkor visítva, viháncolva futottak szét. Késő estig tartott a munka, méltatlankodtak is a többiek, hogy miért mindig én vagyok a balek, miért mindig nekem kell ügynöktelenítenem a várost, mikor az önkormányzatnak direkt megvannak erre az acélhálós szaksintérei. Bocsánatkérőleg vállat vontam, hogy most már úgyis mindegy, meg hát úgyis mindjárt kész leszünk. Meg hát tudvalavő, hogy ezeket nem lehet lelőni, benyeli a golyót, az egész ilyen műizé, az önkormányzat meg úgyis fizet a környezettudatosan szelektált ügynökért. Állítólag - tette hozzá most már megbékélt kollégám, ahogy épp az utolsó felhasított ügynökből rázogatta a homokot.
17 (spenót)
Álmomban jelképesen meghaltam, és az űrben lebegtem kiterítve, merev, nyugodt örökkévalóságban. Egy kevés ilyen kerengés után épp visszaszállni készültem a Földre, mikor megrökönyödve érzékeltem, hogy nem színhelyes a bolygóm. Rózsaszíneket, narancsokat, okkereket meg lila habokat láttam már messziről, ízléstelen elegyben, kéket-zöldet pedig csak egész elvétve. Ahogy lehuppantam a felszínre, ijedtemben fölkacagtam, mert körben mindenütt, ameddig elláttam, velőscsontból volt a felszín; talán Ezékiel ruhájába bújtam volna? Egy csontmocsárban álltam tehát, bokaközépig süllyedve a finom illattal gőzölgő, laza, iszamos velőbe. A sókupacok jó ötvenlépésenként elszórva barnálltak a zölfűszerekkel hintett réten. Kenyeret viszont nem láttam. Egyébként sem voltam éhes, de kenyér nélkül semmiképp nem próbálkoztam volna. Különben is, ahogy enyhén megfordultam, a karom egy zsírúj, rajzfilmszerű-stílusú, pompás csontjárgányba ütközött: ez egy pisztolygolyó-forma, rozsdamentes acélszerkezet volt, oldalain erősen bordázott acél hajtógömbök álltak ki belőle, csíkszerű hosszanti sorokban, volt egy kis első ablaka, meg kényelmes ülése, műszerfala. Beültem hát, lenyomtam a botkormányt, és befúrtam magam a lápba. Úgy 50m felé érdekes volt, ahogy a velők gumiszerű rétegekké tapadtak össze, az illatok meg zegzugos üregeket formáztak erre-arra. Csodaszép ez a természet! Amikor a felszínre buktam, épp a spenóttó szélére értem ki, aminek peremét 3-4m magas pörköltfalazat szegélyezte. Csak egy rést láttam benne, amit viszont pisztolyos-fakardos kisgyerekek védtek. Kettőt lőtt az autómba az egyik, rendesen szikrázott az acél. Körbenéztem, de transzcendens lénynek nyomát se éreztem, talán csak a lelke lebegett valamilyen vizek felett. Nem vártam hát, velőscsonttal agyondobáltam őket, ami kellemesen felfrissített, vagy úgy is mondhatnám, energiapontjaim megszaporodtak. Kihúztam magam, szinte meg is nőttem. Mintha egy csomó katonaviselt nagypapa ült volna a pörkölttöltésen, nejlonnal félig főtt fenekük alatt, nehogy olyanosak legyenek, és bíztatva bólogattak nekem. Miközben pedig kamaszosan enyhén balra fordultam, szokás szerint egy gyönyörű, fekete, légpárnás spenótjáróba ütközött a karom - mintha csak a legcsapnivalóbb spielbergi dramaturgiát utánozná a valóság, csak azzal a különbséggel, hogy ez a járgány csodálatosképp tényleg a semmiből termett itt. Már éreztem is, hogy tovább kell menni. Hogy merre, az magához a továbbmenéshez képest mellékes volt. Kifutottam hát a friss, finom spenóttóra, fesztelenül suhant járgányom az ezüsttükrön, a botturmixok ismerős vartyogásának halk zenéje mellett. Született kvadrigás vezérnek éreztem magam. Örömömben merész íveket szántottam erre-arra, kiálló orral, csigám szinte rezegtetve szántotta a tavat, a tarajak pedig nagyon lomhán gömbölyödtek vissza a nedvzöld szintbe. Odébb, száraz, lapályos hasábkrumpliszigetkék közelében fiatal csajok integettek gumikacsákon meg virágos krokikon úszkálva, visszaintettem nekik, játékosan rájukfaroltam, és mint amolyan önkifejezéssel küszködő kamasz, vastagon betakartam őket sűrű, illatos szafttal. Egy pillanatra persze megszeppentem, látva, micsoda butaságot csináltam, kicsit meg is ijedtem, hogy szólni fognak anyukájuknak, úgyhogy jobbnak láttam, ha tiszta munkát végzek: addig rontottam hát rájuk, míg egészen el nem tűntek a felszínről. Természetesen ekkor is energiát éreztem belémszállni, jó sokat, és úgy megnőttem, hogy egész szűk lett a járművem, be is futottam vele egy pácolt bikafark-uszadékokkal szegélyezett kis öbölbe, ahol öltönyös bizottság várt már marcipánrózsákkal, tortákkal díszítve. Partraszállva hetykén leharaptam az egyik marcipánrózsa fejét, majd terepjárón nekivágtam a hegyeknek. Langyos, szikkadt pizzafelszínen haladtam, harsogva ropogott a gumik alatt a sok olíva meg sült zöldség. Az útmenti mézeskalácsházak előtt ücsörgő kedves parasztokat halomra lőttem, és csak nőttem, erősödtem, gyorsultam egyre. Csodás vadhúsbozótokon törtem át, néha száraz pezsgőpocsolyákat spriccelve szét. Miután felértem a zöldségektől viruló, sütiszagú fennsíkra, szenegáli kisgyerekek jöttek felém, zászlókkal és virágfüzérekkel integettek, válogatott finomságokat kínáltak tálcán, és vidáman énekeltek. Bizonyára félelmes, gazdag istenüket látták bennem. De én már egyrészt annyi erővel telítődtem, hogy már nem volt kedvem lassítani, másrészt éhes se voltam igazán, úgyhogy keresztülhajtottam rajtuk, a maradékra meg a hátsó hónaljszagkövető rakétákat küldtem. Mivel pedig egyből kinőttem a dzsipet, megálltam, és nagy, szőrös alkaromat finoman moccantva kissé oldaltfordultam. Hagytam, hogy karom beleütközzön a hatalmas bányajáróba, amivel egyből folytattam az utat. Még sok nemzetet és népet semmisítettem így meg, és egyre nőttem, cseréltem a járgányokat nagyobbra. Igazi kolosszus vált belőlem, de egyre untam már ezt a szerepet: elkezdtem hát lassan enni, nassolni, mint a perzsamacskaszerű, unott háziasszonyok. Házakat, utakat, népeket faltam, és csak nőttem, és nőtt az erőm. Megettem a hegyeket, a folyókat, de az az igazság, semmi különöset nem találtam ebben, mondom, egyre jobban untam magam. Meg nem is laktam már jól, hiszen közben egyre nagyobb és nagyobb lettem. Özönvizeket pacsáltam, szélviharokat böfögtem. Aztán, miután szinte csutkáig rágtam a bolygót, rámjött a nagy szarhatnék. Leírhatatlan élmény volt, de igazi unalmam egyáltalán nem szüntette. Úgyhogy unottan elrúgtam magam a felszínről, épp jókor, mert alattam csapott össze a szartenger. Undorító egy bolygó - gondoltam - ennél még a jelképes halál is jobb, és már merevedtem is vissza örökké lebegő állapotomba.
18 (szerelem)
Álmomban egy gyönyörű kertvárosban jártam, egy idegen országban. Mindenünnen gondozott parkok, tiszta padok, halacskás szökőkutak, virágok és dúsan díszített homlokzatú barokk villák sugározták a jólétet. Fiatal lányok csókolózak a parkocska padján, kezükben fagyival, régi villa ápolt kőlépcsőjén is lányok enyelegtek, és a tér sarkán, a kávézóban is két pár ült, fiatal, szépséges lányok, és elmélyülten csókolóztak. Éppen egy egymásssal cicázó-puszizó pár jött elő a bolthajtások mögül, ők voltak a pincérek. Leültem, intettem nekik, észre se vettek. Mindegy. Bementem szembe a kisboltba, csak egy kis joghurtot meg zsömlét akartam, de képtelenség volt fizetni, mert a két pénztáros egymáshoz áthajolva megzavarhatatlanul enyelgett. Toppantva, harsányan, rámenősen köszöntöttem őket, de még csak meg sem rebbentek csukott pilláik. Inkább letettem a kosarat. Kifele menet majd földöntött két csaj, akik egymás szájára tapadva, egyszerre lépve nyitottak be a boltba, még így, vakon is megőrizve mozdulataik biztonságát. Kint aztán arra gondoltam, talán jobb lesz elhagyni ezt a környéket, és erről az egészről elbeszélgetni valahol egy kedves bácsival, aki persze gondolom, rögtön azt hinné, hogy ugratom. Vagy legalább egyszerűen csak jól esett volna látnom egy nem csókolózó párt. Láthatatlan lennék? Nem, hiszen az utcán szépen kikerülnek. A zebra felé mentem, amikor egy fura érzésem lett: az, hogy nem megy odébb a nap. Öt percig néztem merőn egy oszlop árnyékát, és tényleg: állandó, erős, késő délelőtti fény van. Áll. Nap ez? Pedig teljesen olyan. De hiába, a levegőt mégsem melegíti fel. Ebből tudtam, hogy ez nem a menyország, de nem is biztos, hogy a Föld. És mintha remegne az ég, mintha a felső vizek nejlonnal lennének leválasztva. Kissé nyomasztó. Mindegy, el innen, ez egy nepáli levegőjű, érzéki, mégis frigid hely. És kaját kell szereznem valahogy. Meg autót. Nem tudtam persze, mit is gondoljak inkább: kegyetlenül éhes vagyok, vagy csak el szeretném itt fogadtatni magam. Kínomban nevetséges ötletet eszeltem ki: elképzeltem, hogy számat egy állótükörre tapasztva, a tükröt teljes erőmből markolva, erőltetett könnyedséggel elmegyek addig a büféig ott, a csajok rámpillantanak, mosolyogva kiszolgálnak, majd eldobom a tükröt, és jót röhögök, de rögtön letettem az egészről: ezek itt leszbik, de nem hülyék. És nem egyformák, bár tényleg eléggé hasonlítanak. Talán be kéne törnöm a társadalmukba? Az egyik csajt megpróbáltam elgáncsolni, kicsit megbotlott, de nem törődött vele. Nem várt bocsánatot. A pincérpár kezéből kikaptam a sültkrumplit, de olyan kétségbeesett, éles, magas és erős hangon kezdtek el sivítani, hogy inkább visszatettem. Aztán az egyik sétáló párt szakítottam szét, hátha ez fölébreszti őket ebből a csipkerózsika-hipnózisból, de mindketten elkezdtek sírni, oly keservesen, mint a kétévesek, a többiek meg mind felénkfordultak, és nekik is már lefele görbült a szájuk, úgyhogy hagytam a francba az ismerkedést. De ekkor szerencsére megjelentek a narancssárga ruhások - utólag éreztem, hogy eddig is teljesen benne volt a levegőben a jöttük - kiszálltak a narancsponyvás dzsipekből, leugráltak a teherautókról, diszkréten biztosították a területet, és összefogdosták, majd bepakolták a lányokat. Rendesek voltak, egy nyikkanást nem lehetett hallani. Szibéria - jutott eszembe, nem tudom, miért, és miért pont Szibéria, de ez biztos volt. Némelyik kényeskedő persze kissé húzódozott, de nem volt választásuk. Pár perc alatt kiürült a tér, a boltok, a házak. Nemsokára az utolsó ellenőrök is visszajöttek, gondosan lekötözték a ponyvákat, és konvojban elvonultak. Sejtelmes csönd lett, mintha megnehezedtek volna az ég opálos vizei. Fáradt, unott léptekkel leültem az étterem egyik asztalához, és megettem az egyik sütimaradványt. Nagyon finom volt. Nemsokára furcsa beszédű, öreges emberkék kezdtek lézengeni, és mint valami színpadon, mindenki a helyére ment. Benépesült a kertváros. A pincérbácsi elvitte a tényéromat. Mellém is leült egy emberke, és valami olyasmit motyogott, hogy nekik most egy kísérleti riadó volt, de már vége, és állítólag közveszélyes klónokat tesztelnek, és mindig keddenként. Nem is figyeltem rá, tökéletesen közönyössé váltam minden történettel szemben. Inkább azt figyeltem, akár egy hangybolynál, hogy honnan jönnek elő a vén vartyogók: öreg pincelépcsőkön jutottam le a szálláshelyükig, egy jó hat méter átmérőjű, varratmentes acélcső vezetett merőlegesen a földbe, oldalt acéllétrákkal, háromméterenkénti szabályos oldalnyílásokkal, és az egyik ilyen nyílásból jöttek elő ezek, szép sorban. Tudtam már, hogy a többi acélnyílásban is ilyesféle társadalmak vannak betárolva, végestelen végig, csak hát az a bringáslámpám, ami a hátizsákomban volt, legfeljebb 50m-ig világította be a csövet. A ledobott kövecske nem koppant, ami megnyugtatott abbéli gyanúmban, hogy ez egy transzcendens tér lehet. Az enyhe fölfele-huzatban szinte rezgett a sok-sok alanti nyílás képe, mintha az ott lejjebb már valami víz alatt lenne, és olyan erős volt a történelmi emberszag, hogy majd elhánytam magam. Ezer meg ezer hangot hallottam, mindenki egyszerre beszélt, mint valami gettó lichthofjában. Ez elég pokoli volt, bár mulatságos is, de miért ne lehetne a pokol ilyen mulatságos? Még hosszú ideig hallgatóztam ebben a történelmi szagban: valami ittartott. Sokára mentem vissza a kitaposott pincelépcsőkön a felszínre, épp megint a narancsruhások pakoltak: vagonírozták a vartyogókat, biztonságos és gazdaságos munkásmozdulatokkal. Nem nagyon volt mit nézni ezen, visszamentem hát a létrás csőhöz. Egyszerre csak valahol a mélyben egy automata retesz éles csattanása visszhangzott, és már másztak is fölfelé a létrán fiatal, szemüveges, göndörhajú, sportos fiúk. Micsoda vidám lendület! Valamit kérdezni akartam tőlük, de neveletlenségükben félrelöktek, én meg beleestem a csőbe. Gyorsulva zuhantam, néha a fémhez surrogva, majd szép nyugodtan beálltam, fölfele tárt karral, egyfajta rakéta-alakba. A cipőm mintha olvadni kezdett volna, tűzcseppek surrogtak el a fülem mellett, majd belobbant a fülem hegye, a hajam is, de szerencsére nem égetett. Eszeveszetten száguldva suhantam át a középponton, valaki középpontján, aztán folyamatosan lassulni kezdtem, és természetesen, mint ilyenkor rendesen, ha átcsap a tömegvonzás, elájultam. Mély álomba merültem a kölcsönös tehetetlenségben. Már a saját kertemben ébredtem aztán, égnekálló hajjal, mintegy kibukkanva a diófám alatti avarkupacból, nyilván a föld alól érkezve. Fényes, késő délelőtti napsütés fogadott, bár nem volt valami meleg. A szomszéd persze gyanúsan nézett, talán én is őrá, de amikor szokásosan flegma kedvességével fogadta másnapos, nyöszörgő kis köszönésemet, már tudtam, hogy igen, ez a Föld.
szalamiki, 2004.12.20.