A keresztségben a Ferenc nevet kapta: a pap, aki látott már errefelé ezt-azt, bizonyossággal meg tudta állapítani az arcáról, hogy átlagfelett okos. Kicsit sajnálkozott is magában a díszes kompánián, - a szülein és a szülei haverjain végigpillantva - ilyen hülye rózsaszín inget is csak ritkán vesznek föl templomba - hát látod, kisfiú, hova kerültél. - Apja az a jellegzetes kerületi simlis arc, aki a Teleki-tér környékén bukkan fel itt-ott, hol nagy fekete merdzsóval, hol egy szakadt, horpadt piros Corsával - hol mint behajtó, hol meg mint eltört karú, lesántult adós, mikor hogy. Most épp minden rendben. Talán. Az új nője pedig még a gyermek anyjánál is közönségesebb, az anyjánál, ennél a nagyonis széparcú, bár kissé már megviselt teremtésnél. A délután aztán a józsef-utcai szobakonyhán - várható módon - pezsgőzésbe és kis torzsalkodásba csap át, bár a kis Ferenc többre tartaná az anyatejet, csak hát a nagy hangulatban ez is elsikkad. Pont az apja kurvája szól oda este hatkor, hogy te, bazmeg, Vanessza, etesd már meg a fiad bazmeg, nem látod, hogy egy órája ordít.
A Feri nevet kapta a keresztségben: mama szerint az olyan pajkos. Papa mondta, valami egyszerű, kedves név legyen, és valami bonyolult érvet ismondott hozzá. Még a pszichológus barátjuk is jóváhagyta. Feri? Az jó. Mikorra rendeltük a keresztelőt? 11-re? Akkor már nem fér bele a szauna, cuccolás. Az egyterűvel mentek, nem kell a flanc, csak beférjen a sok hóbelevanc, csak a Ferikének kéznél legyen minden, mondta az anyja, - a babakomp, a mindenféle neszeszerek, meg a torták, gyümilevek is a meghívottaknak, az utána rendezett kis agapéra, mind bio természetesen. - Illik - mindta az anyja. És igen, eljöttek még a kültelki rokonok is Rákosborzasztóról, meg persze a barátok is, a Pista Hungary mega Jancsi Hungary, ahogy a papa hívta őket otthon, bár végülis hiába ironizált, ő is valaki volt, ráadásul ő saját kútfőből küzdötte föl magát, fokról-fokra, a főkönyvelőségig, majd a gazdasági igazgatótanácsba. Milyen szép ódon hangulata van - lelkesült mama. Végül még a nap is kisüt. A templom gyönyörű barokk cirádái egész elbűvölték a kis Ferit - a mosolygós pap látta, okos lesz ez a csöppség - volt szeme hozzá. És aztán annak rendje-módja szerint az agapé is jól sikerült persze.
Ferenc élete első néhány évében sokféle emberrel, hanggal találkozott, többnyire a mamához jöttek, bácsik, néha egy nap több is. Voltak olyan bácsik, akiket többször is látott és már megismert, mert cukrot is kapott tőlük, meg voltak, akik bántották szegény mamát, de szerencsére olyankor jött a Béla úr, és szétverte a fejét neki, ne bántsa a mamát. A Béla úr nagyon kedves volt, bőrből volt a nacija, és volt tetkója meg boxerje. Csak néha az volt a rossz, hogy egész elfáradt a kis Ferenc az éhségtől, a sírástól, ez a kába semmittevés nem volt jó. Szerencsére egy idő után mindig átjött a Keresztesné, aki szigorú néni volt, de hozott lucskoskáposzta-maradékot, ami finom volt, elmúlt a kábaság tőle. Bár eléggé csípte a szájában az aftákat, de azért megérte. A mama mindig megilletődve beszélt a Keresztesnével, halkan, és Ferenc vihette vissza a fazekat. Ott náluk jól fel lehetett töltődni meleggel. Pedig kedves volt a mama, ha nem volt részeg. Olyankor nem mondta, hogy húzz innen, te szaros kis pöcs, hanem rajzolt is pont-pont vesszőcskét. Szóval, az nem volt rossz. Csak a hideget, azt nem lehet rendesen megszokni. A pisi is hideg. A feketepenész-leheletű falakat. Hiába rángatta le, amikor már elérte, azt az avas szagú bárányszőrt a falról, és hiába lehelt a ruhájába éjjel, nem segített igazán. Semmi sem segített, csak az áldott tavaszi napfény.
A kis Feri csinos kertes házban, külön szobában, érdekes, rágható-tekerhető és villogó és zenélő játékok közt töltötte élete első éveit. A mama - egyébként szintén ugyanott könyvelő - mindig odafigyelt, hogy a legjobb bébiszittert válassza Ferinek, és mivel sosem volt elégedett, a kisfiú sokféle bébiszittert ismert meg. És sokféle bébitápszert, étrendkiegészítőt, omega-3-koktélt, bogyókát. Saját szobai házimozi, saját kis játszótér, kirándulások a hegyekbe, a tengerhez - szóval minden, amire a fejlődő szervezetnek szüksége van.
A kis Ferenc az óvodában észrevette, hogy van olyan, hogy számok. Ez megnyugtatta: nem folyik szét mégsem a világ, hanem valamire számítani lehet. Mivel Berkovicz volt a vezetékneve, ami a Teleki-tér melletti oviban ritkaság, a szőke kis óvónő eleinte furcsán méregette a fiút. Miért nem szól már valamit. Majd - épp csak elmúlt három éves - egy esős délutánon, amikor fakockákkal játszott a kis Ferenc, azt mondta ennek az óvónőnek, hogy negyvenhatból huszonkettő az huszonnégy. Az óvónő először nem értette a dolgot, de amikor a két kis kockahalmot összeszámolta, álmélkodva csapta össze a kezét, ölelte-csókolta a Ferencet. Ezután mindig rajta volt, hogy az új gyámügyes, a Konrád bácsi legalább heti egy órát menjen el hozzájuk, és beszélgessen vele.
Feri papája sokat volt üzleti úton, úgyhogy többnyire csak beszámolókból értesült róla, hogy Ferike milyen okos, a magánóvoda legügyesebb csemetéje, főleg számolásban. No még szép, gondolta a papa. Néha kedve lett volna odautazni az oviba, megnézni Ferikét, hogy telik egy napja, de a reggelenként a ház előtt akkurátusan megálló szürke merci-kisbusz, az oldalán virágokból kiírt felirattal számára valahogy garancia volt arra, hogy jól csinálják ezt a dolgot.
Ferenc egész az iskolábamenésig szó szerint lógó takonnyal élte életét, aztán hirtelen magától megtanula, hogy orrot fújjon. Az iskolában csúfolták a neve miatt, és hát nem magától hullott ki több tejfoga, mire megtanulta, hogyan védje meg magát. Szinte egyedül a matek érdekelte, a Konrád bácsitól kapott könyveket bújta, ha csak tehette. Leginkább az egyenletek: mert az egyenlet nem fázik, nem részeg és nem is büdös, hanem egyensúlyban van. Mikor Ferenc tizenkét éves lett, a Keresztesi bácsi egyszer szólt neki, hogy ha eljön vele hajnalban zöldségládát pakolni, kap érte egy százast - rádfér valami normális kaja, te gyerek, amilyen gizda vagy - mondta az öreg, és ő mindig reggeli krumplipakolás után, izzadtan és porszagúan ment iskolába.
Feri bírta a matekot, bár túl könnyűnek, unalmasnak találta. Egyáltalán, unalmas otthon könyvekkel ücsörögni. A legjobban Quadozni szeretett, a rosszabbikkal néha megengedte a papa. Meg persze downhillezni, meg volt egy távirányatós benzines krosszkocsija is, és mikor meg 14 lett, kapott egy igazi junior krosszmotort. - Látod, Ferike, a jó érdemjegyért cserébe mi sem vagyunk hálátlanok - mondta az apja.
Ferenc mikor 18 lett, már kiismerte magát több társaságban is, legalábbis annyira, hogy felcserélje a zöldségpakolást a drogfutárságra. Elege volt a sajgó derékból, a kirepedt ujjbőrből, a márciusi hajnalokon kábán behordott két tonnából, ahogy a vizeletszagú hátsó folyosón a fal sarkába tízszer is belehorzsolja az ujját, meg ahogy decemberben a sáros ládához fagy a keze. Nem. Csak egy telefon, egy cím, és rég a ládásmeló ötszörösét szedem össze. Egészen addig ment is, míg az egyik hívásnál a haverja, mire odaért a cuccal, a rendőrautóban ült - ott várta, hogy megérkezzen ő, a bizonyíték, és emiatt három év felfüggesztettet kapjon. Közrefogták, őt is szépen kipakolták, a tiszt foghegyről morogta, hogy azt hiszed, Ferenc, teljesen hülyék vagyunk? Hogy nem tudjuk, mi az, helló, viszem a káposzát a kecskének, Práter 41, tíz perc? Ferenc a rendőrök vendége volt három napra. És ha a Konrád bácsi nem szól, rendesen előzetesbe került volna, mint mind a többi, mondjuk nyolc hónapra. A harmadik nap belépett a szobába a tiszt, és eléggé a szemébe nézett: - Idefigyelj. Utoljára most még megúsztad. Figyelmeztetéssel. A többiek maradnak. De ha még egyszer belekeveredsz, a fuxos buzik utolsó köcsögje leszel a sitten, az tuti.
Ferike érettségi után Londonban egy üzleti főiskolán tanult tovább, majd egy háromnegyed év svájc után a papa bevetette a hazai kapcsolatokat: tulajdonképp örökölt egy céget, de nem kellett rögtön átvennie, ki ne maradjon az ifjúság. (És a drogok sem, de pszt!) Nem is maradt ki. Huszonhárom évesen aztán azért mégiscsak belelendült, valahogy úgy érezte, meg akarja mutatni. Összeorganizálták a papával, fölvett tizenöt alkalmazottat, és egy szép, halványrózsaszín inget, fehér nyakkendővel.
Ferenc még egy ideig építgette kapcsolatait a helyi maffiákkal, de aztán felhagyott vele: mindig a tiszt szomorú hüllőszemei jutottak eszébe, nagyon félt a lebukástól. Viszont a számokat még mindig szerette. Nem feltétlen a kereskedést, a kalkulálást, hanem magukat a számokat: számoszlopokat, sorozatokat, polinomokat, paradoxonokat, és az egyenletek végső, időtlen nyugalmát. Konrád bácsihoz is eljárogatott, az egyetlen olvasott emberhez, akit ismert: néha egész este paradoxonokról meg függvényekről beszélgettek, csodálkozott is magán, hogy ezt jobban élvezi, mint a bulizást. És Konrád bácsi volt, aki folyton noszogatta. Elment hát egy könyvelőtanfolyamra, mellette matekot korrepetált a helyi gazdag cigányok gyerekeinek, aztán huszonhárom évesen jelentkezett egy állásajánlatra. Egy rózsaszín inges ficsúr szobájába kísérték be, aki be se mutatkozott, nem is köszönt, és az ő nevét se kérdezte, csak elmondta, minimálbérre jelentünk be, a 206-osban lesz az asztalod, 1 hónap próbaidő, aztán meglátjuk... de ajánlom, hogy kösd föl, amid van, mert sokan állnak sorba ezér a melóér. Hát jó. Az első munkanap kényszeredetten szívélyes ismerkedéssel telt, az ajtók egymásba nyíltak, és hallani lehetett, ahogy a rózsaszín inges kiabálva telefonál. Igen, ez Magyarország, egy szar hely, ide még a yacht-alkatrészek szállítása is késik, meg ilyenek. Aztán lassan belerázódott: könyvelés, számlaügyintézés, bérügyvitel, befektetések, satöbbi. De a kényszeredett légkör, az valahogy megmaradt. A rózsaszín ing továbbra se köszönt neki, csak mindig az asztalra csapott egy új aktát, figyelj, ezt és ezt kérem egy óra múlva! Mintha még mindig a zöldségesládák pakolása utáni áporodott, földszagú verejtéktől bűzlene. Lemoshatatlan. A kollégák pedig finoman szólva kihasználták, és a legrázósabb dolgokat neki passzolták. Még kisgyerekként megtanulta elrejteni érzelmeit - ez most jól kamatozott. Így telt el egy év, kettő, három. A lányok viszont valahogy ráéreztek fanyar humorára, meg hogy minden iratládát gond nélkül leemel a legmagasabb polcról is, de hát azért mégsem ismerjük a Ferencet, mondták egymás közt a teraszon. Persze már rég külön garzonban lakott. Anyját gyakran látogatta, csak nem tudta, adjon-e neki pénzt, mert ha nem, nincs miből főznie, ha meg igen, két üveg whiskeyt vesz belőle egy estére. Sokszor mélázott: miért nem köszön a rózsaszín ing? Azért rózsaszín ing, hogy ne köszönjön. Néha úgy néz, mint azok, akiknek egykor kokaint szállított. Akart szólni hozzá, csak hát kihez. Egy rózsaszín inghez? MIÉRT nem köszön? Bár a többieket is csak egy legyintéssel intézi el, ahogy félkézzel felkapja napszemüvegét, és telefonálás közben távozik - de... Semmi de. Teltek az évek. Néha sejtette, hogy ha nem menne be többé dolgozni, megbénulna a cég. De szeretett dolgozni, egyre jobban. Bonyolult volt, és azt szerette. A számítások szépsége. Aztán egyik nap váratlanul revizor érkezett: feszült volt a levegő, kapkodás, gyors telefonok, a főnökség persze nem elérhető. És kiderült, hogy egyedül ő tud érdemben válaszolni a kérdéseire. - Miért, ki maga? - Berkovitz Ferenc vagyok. - Ezzel, ha nem is őszinteséget, de némi megbecsülést sikerült kivívnia: emberszámba ugyan nem vették, de már nem mások helyett, az egyenletek kedvéért kellett dolgoznia, hanem azért, hogy képben legyen - hogy valaki képben legyen a cégnél. Nem hiába, mert évről évre zűrösebb idők jöttek: a rózsaszín ing egyre kevesebbet tartózkodott benn, néha nyíltan részegen pocskondiázott mindenkit, párat ki is rúgott, és az ellenőrzések is egyre gyakoribbak lettek. Egyik alkalommal egy kollégánál olyan iratokat találtak a revizorok, amiket terhelő bizonyítékként lefoglaltak: a rózsaszín inget kommandós vezette el. A revizorral végül kettesben tárgyaltak: Ferenc bemutatta az általa vezetett könyvelést, a cég általa ismert pénzügyeit, mindent. Abban maradtak, hogy akkor ez, a lekönyvelt, az egészséges cég-rész tovább működhet. A revizor - ha nem is úgy, mint annó az óvónő - kifejezte elismerését: - Tulajdonképp ön mentette meg a céget. - Végül az volt a feltétele a további működésnek, hogy Ferenc legyen a főnök. A revizor írásba is adta e feltételt. Nem volt mit tenni, aki maradni akart, és maradhatott, el kellett fogadja őt, pont őt, akinek még névtáblája sem volt az ajtón. Persze igaz, a hírekbe se került be. Több eljárás indult az addigi vezetés ellen; a tragikus hirtelenséggel letűnt elődje valahogy végül nem előzetesbe került, hanem elvonóra. És ahogy az évek múltak, úgy élte föl anyagi és testi tartalékait, egyre kétesebb és mocskosabb vállalkozásokba fogva, míg végül a lányoknál kötött ki, a Teleki-téren: utolsó nagybefektetése három szép kurva volt. Egyedül a rózsaszín ing nem változott. És bár már senki nem adott neki hitelt, mondjuk még annyit el tudott intézni, hogy egy udvari szobakonyhát kiutaljanak nekik az élettársával, aki állítólag terhes volt, talán tőle; jóllehet sejtette, hogy leginkább egyedül fogja majd fölnevelni a gyereket. Hát jó. Csak legalább valami tisztességes nevet találjunk majd neki, Feri.
10.3.4.
szm