Rejtőzködő Magyarország

Béla bácsi

Vérteskardán egy néhány száz lelkes falu a hegység tövében. Emberemlékezet óta tengelykapcsoló-készítéssel foglalkoznak a helyiek, és most, hogy az üzemet végleg bezárják, félő, hogy egészen elnéptelenedik a falu. Hajdanán, amikor még napi száz tengelykapcsolót készítettek, a tavaszi napfordulón a szomszédos falvakból is sereglettek a népek a Nagy Kuplungünnepre: Vértesmotoriból, Kaszniból, még Tuningapátiból is. Persze, ma már alig valaki emlékszik. Pedig a lányok egy-egy kardántengellyel, fogasléccel, koszorúval kiálltak a tornác elébe, a legények pedig egy-egy nagy fogaskerék-nyakfüzérrel cserdítve végigmentek a főutcán, és énekelték: Haj, te kardán, kardán, beveszi a kettest, kihez illik immár, balmenetes? Ekkor a lányok, ki-ki jó előre készülve, odaléptek a legényekhez és viszont, és összepróbálták a kardánt és a fogaskereket. Akinek illett a kardánja, azzal a legény eljárta a kardántáncot: egy sima, egy gépi-zsíros, majd pedig, ha tetszett, a legény kikérte a leányt az apjától, aki ilyenkor kissé hátrébb állt, és a tengelykapcsoló többi, hiányzó részét szorongatta. Néha még aznap délután összerakták az egészet, átkötötték ékszíjjal az ifjú párt, asszonynak dicsőség volt a koszfoltokat fönnhagyni a homlokán, másnap pedig a lakodalmon a násznagy húzta meg a főcsavarokat, többnyire 60 kilonyútonosra, ezekkel a szavakkal: amit a pneumatika egybekötött, ember szét ne válassza. Akkoriban még egy kuplung bizony egy egész életre elkísért.

Sajnos Vértesmotori és Kasznifalva is hasonló sorsra juthat nemsoká, pedig Motoriban még a hegyi patakól vették a tiszta hutővizet a hagyományos motorokhoz - az a rovátkolt mericske máig látható az út mentén. - Sajnos a blokköntés, a hőkezelés fortélyaira már alig kíváncsiak a fiatalok, mindenki otthon háromdézik, aztán kiadják cnc-marózni a fiatalok - szomorkodik a kantinnál Béla bácsi. - Pedig emlékszem, volt élet! Még hajdan, mikor a leányszöktetésnél parádés gyorsulási derbiket rendeztünk itt a fennsíkon, szinte égett a talaj, teljesen kikádaztuk az erdőalját. Nemegyszer az alföldről is jöttek lányok, persze többnyire nem ingyen. És most ennek az egész kultúrának vége itt. Néha még be-beülünk mi, öregek a jó Ford Capriba, Corvettébe vagy BMW-be, illőn felpántlikázzuk a jószágot, farolgatunk egy-két kört, de ennyi. Az üzembezárásokkal végleg megpecsételődött itt minden.

Sanyi juhász

Tempósan lépkednek át a birkák az országúton, Sanyi juhász a kutyákkal kerülteti őket, gyors, apró vezényszavakkal. A mező itt az útnál egész összeszukül a domb és a homoki erdő közé, de arra, a Tisza felé újra nekitárulkozik a horizontnak. - Mi itten néhányan a híres Tiszagéni majorhoz tartozunk, innét az úttól lejjebb, egy fertályóra gyalogútra van a csőszház, a juhászkunyhó meg a klónozó is - mondja nekem Sanyi, mialatt a birkák szépen átérnek. Újból széjjeloszlanak a tüskés bokrok között, a kutyák is lassan megnyugszanak, ő pedig magyarázni kezdi a kezébe fektetett, furfangos külsejű faszerkzetet. - Ez a klónika - mutogatja higgadt mozdulattal. - ez itten jávorfából készült, ez itt a manipulátoros rész, ez hagyományosan fekete dió, itten a támláján meg, látja, ezek a fésűszerű nyelvecskék, na ez a lelke - ez mindig gőzölt bükk. Na, és ez meg itt a tükrös rész, láthatja rajt' a dátumot, hogy 1867 - bizony még a dédapámé volt, de ha minden megmarad, az unokámat is ki fogja szolgálni. - Megtudtam, hogy Felszegen duplázónak hívják ezt a szerkezetet, másutt géngerebennek, a Tiszántúlon meg bariosztónak. Közben lassan leérünk a csőszkunyhóhoz, mellette néhány szál jegenyéből összerótt fészer-féleség, Sanyi mondja, az a klónozó. Bekiált a kunyhóba, lassan előtápászkodik József és Lajoska, ők fognak segédkezni. Sanyi juhász előkotor valahonnét egy papirost, mutatja nekem, rajta csupa hosszú szám: 664.1 - 445.36 - 559.23 - 448.112 és így tovább. Rámmosolyog szélesen, látja, hogy kukkot sem értek belőle. - Nem baj, nem is kell, ezek itt a rendelések, ki-ki miféle birkát kért, a génkombinácijóhoz rendelt számok vannak rajt', aztat én ide szépen rendre bekódoltam. Ezek a jószágok mind a közös nyájból lettek kiválasztva, a leginkább pászoló számok alapján. Én már persze szemre is tudom mindegyik jószág összes kódját, napszálltáig tartana, ha most mind elősorolnám. De ki is üthetem ám bármelyik számot, ha épp nem tetszik, - kiált felém - mindent lehet!, - mondja derűvel, miközben magabiztos kézzel benyúl a nyájba. Netene, hé, Piroskám! - De közben már kezdik is, Sanyi sebesen jön vissza valahonnét hátulról, fogják az első birkát, bevonszolják a nagy nyárfatörzsek közé. Mindhárman eltűnnek a sötétben, de Józsi még előbb visszafordul, és a bejáratféle nyílásba akaszt egy durva pokrócot. - Ez innentől a pásztorok titka - mondja szemérmesen, én meg kint sétálgatok a bárányok és a juhászkutyák között. Nemsokára valami kiáltásfélét hallok bentről - "Tartsad, tartsad! Az anyja keservit" - ilyesmit, majd évődő, vékony bégetést, ami lassan megkettőződik. Egy pár perc múlva két teljesen egyforma tarkaságú birkát vezet ki a Lajos, benyúl a nyájba a következőért, engem már észre sem vesz. Hát, így őrzik ősi tudásukat a tiszagéni pásztorok.

Erzsi néni

Talán nem is véletlen, hogy nem sokan emlékeznek már a Bakonyi Elektrongyorsítóra. Benőtte már a dudva, a lonc, már csak az igazán konok, kitartó érdeklődők tisztogatják meg egy-egy darabkáját a sokszáz éves portól, termőrétegtől, hogy előbukkanjon a valaha kékesen csillogó inox. Senkit nem érdekelnek már az elektronok, sajnos ez az igazság. Pedig a közeli falu neve is árulkodó: Plazmáskér. Szentkirály felől jövet - talán nem véletlen - a harmadik völgynyílásban balra fordulva, felkaptatva néhány kockaféle tömb jelzi a bejáratot - de sajnos az igazán alapos ásatásra nincsen pénz. - Hiába pályázunk évek óta, pedig bizonyos, hogy sok magyarázat igazolódna be, ha a többméteres betonkérgen áthatolhatnánk egyszer - kesereg Bellási Istvánné, a Pozitron Alapítvány elnöke. - Állítólag már maga Rabbi Gamáliel is említi - persze más néven - a helyet: a 18. sz-ban, egy leírásban emleget egy bizonyos Pasmaticum Bakonumot, az aranycsinálás egyik feltételezett színhelyét. Nem szabad ugyebár elfelednünk, ekkoriban kezdtek végképp kiürülni a felvidéki és erdélyi aranybányák, tehát nagyon is alapos a gyanú, hogy ezt a módot is megpróbálták, és miért ne itt, ahol oly erős a földsugárzás? Más elméletek továbbmennek, állítólag már a Pártusok is innét, a megújuló erőforrásból hozatták az aranyfedezetüket. Jöjjön csak - int nekem az elnökasszony - ha itt beleszagol a levegőbe egy-egy ilyen sziklahasadék környékén, érezheti is a földből előpárolgó savanykás pozitronszagot - magyarázza lelkesen. - Jöjjön közelebb, itt, itt a szagcsík! De ez még semmi, van egy még fontosabb dolog, ami viszont olyasféle szenzáció, amit egyelőre sajnos magával sem akarok megosztani, mert nincsenek előkészítve a körülmények, mindenesetre bizonyára meg fogja változtatni mindnyájunk gondolkodását. Ez bizonyos. Remélem, ha legközelebb is eljön, megoszthatom már Önnel ezt a titkot. Ha most továbbmegyünk, és meglátja azt a másik helyet, amit majd mutatok, talán maga is rájön, de hát nem tudom. - Bólogatok, nyilván alapos oka van a titkolózásra: gondolom, nem kevesen lehetnek az ellenfelei. Közben persze a levegőt is szaglászom. És valóban, néha mintha vietnámi fűszerboltba szagolnék, vagy ilyesmi, halvány csíkban furcsa szagokat érezni, szinte már megzavarodok tőle. De már indulunk is vissza, a barna Wartburg felé, hogy Erzsi néni tovább kísérhessen minket, amikor hirtelen jó félméterrel besüpped alatta a talaj, menyecskés sikolyt hallatva süllyed szép egyenletesen, egyre lejjebb, majd végleg elnyeli az ősi tudást rejtő, korhadó avar.

Gazsi bácsi

Meglátom a táblát: még tizenhét kilométer. A táj is lassan megváltozik, egyre több a fenyves. Letérek a főútról, egy szűk, elég járatlan mellékúton kanyargok, kis tanyák, kivénhedt traktorok szegélyezik utamat. Itt a műút vége, a vasút is keskeny nyomtávúra vált, a tölgyerdő egész az állomás tövéig leszalad. Intek a komor vasutasnak, majd továbbhaladok fölfelé. A felszórt út eleinte erősen, később enyhébben emelkedik. Olyan hepehupás lesz, hogy ott kell hagynom az autót, szerencsére mögöttem egy teherautó is közeleg. A helyi méhész járgányára kapaszkodom fel, mondom neki, Procifára tartok, megyek riportot csinálni az öreg Benedek Gáspárral. Fölcsillan a szeme, régi csapatjátékokat emleget föl: - Tudod, fiacskám, úgy sáringoltunk faluhosszán, csak úgy rezegtek belé a távírópóznák! A lovascsata volt a legjobb. Az volt ám a játék! - Na, és mi a véleménye ezekről a mai számítógépekről? - Dühös legyintés, morgás a válasz. Nem is firtatom tovább, jobbára szótlanul zötyögjük végig fölfelé a maradék kilométereket. Végül a falu határában rak le, valami tanyavilágban, nagy léces borítású silók közt. Miután egy kedves néni gondosan útbaigazít, és még a kutyákkal is megbarátkozom valahogy, megállok, és körbepillantok a szirtekre és a susogó fenyvesek felé, meg ahonnét érkeztem, a nyereg felől a naplementében fürdő panorámára. Micsoda eszményi hely, bizony, tudták a régiek, mi a jó. A falu túlvégén megtalálom a néni által említett nagy téglakerítést a régi megfeketedett rönkházzal, a hosszú ugatásra ki is jön a gazda. Bemutatkozom, kiféle vagyok. Miután megérti, mi járatban, fölenged szigorából, és szívélyesen beljebbterel. Megmutatja a házat, a kertet, majd hátul az állatokat, a szerelőműhelyét, aztán hátrabök a karámok mögé, valami nagy deszkaépítmény irányába: - No, ott a masina, majd holnap azt is meglátogatjuk. - Nem akarom firtatni, miért csak holnap, de eszemben sincs fölrúgni a helyi szokásokat. Végülis kellemes beszélgetéssel, pálinkázással telik az este. - Gazsi bácsi, meséljen már egy kicsit saját magáról! - nógatom az öreget. - Tudod, a faluban én voltam sorrendben a tizenharmadik processzormester. Mert az úgy megy, fiam, hogy a vándor IT-s ha már úgy érzi, eleget tanult, és le akar telepedni, bizony mestervizsgát kell tegyen. Ha az IT-s legény megcsinálja a mestermunkáját, és azt elfogadja az Infósok Céhe, akkor az információ mestere lesz, és beválasztják a céhbe. De ahhoz jó gépet kell ám csinálni! Először is, értenie kell a kovácsoláshoz, mert a jó relékhez jól megkovácsolt, finom relészegek kellenek. Aztán ott van a merevlemez. Az bizony bükkfából legyen, az jó merev. Akkor hát engedélyt kap a céhétül, és megépíti a gépét, és rá is csatlakozhat a póznára, amin mennek a többi infómester jelei is. Ha a többiek beválasztják, részt vehet a harcos játékokban is, mert az az igazi virtus. Hej, esténként ment ám a csata! Voltunk rá vagy húszan is néha. Ki-ki portáján hátul, a masinaszínben csak úgy csattogott a sok flip-flop, nagyban ment a lovasütközet. - Na és Gazsi bátyámnak ki tanította meg a számítógépezés tudományát? - Még a nagyapám mutatta meg az alapokat, volt neki egy ettűl sokkal nagyobb masinája. Jó kőrisfa házzal, könnyű járású flip-flopokkal, négy jókora vasmaggal. Csak hát a harmincéves háborúban elrekvirálták két magját, az ágyúöntés mián, aztán később a forradalom idején még meg is égett egy része, hát, sajnáltuk is. Szép erős masina volt, igaz, jó hangos, meg jó hatvanméteres, de elbírt az komoly számításokat is. Mondjuk azon számította ki a nagypám a birkaszaporulat növekedését, nagy flipfloppozást csapott ilyenkor a masina, vagy fél napig csattogott, de a végén csak kidobta a faktormátrixot. Aztán volt még egy hasonló gép itt a szomszéd faluban, Ramosszéken a Ledes Márton uramnak, azon is lefuttattuk, az is ugyanazt dobta ki. No, akkor mán mindenki elhitte. Szóval, olyan jó, erős számítások voltak ezek. Akkoriban még - mondja, és a távolba szegezve pillantását, hosszan elmereng. - Aztán mondja, hogy hát később megsérült ez a gép... hogy is volt ez? - Igen, a háború idején a porosz hadak is azon tervezték meg az ágyúgolyóik röppályáját, hát és úgy nyomták, nemigen kímélték, úgyhogy az alkatrészeit már csak szérűskarónak lehetett eladni. Apám pedig kénytelen volt, épített egy újat, és ez máig szépen ellátja a feladatát. - Szóval, a nagyapja volt itt a környéken az első számítógépes, ha jól értem? - Első számítógépes? Azt azért nem mondanám, itt már bizony a pásztorok jó ezer éve, vagy ki tudja, mi óta is használtak ilyesmit, csak azok még ravaszul faragott fákból zsinegekkel összerótt masinafélék voltak, de istenesen működtek. Voltak a pásztoroknak, tudod, fiam, ilyen szögletesre faragott, négy oldalán rovásos botjaik, amiket memorisztikoknak, vagy minek mondtak, azt bedugdosták a masina nyílásán, és attól az egész kompatibilis volt. Ha följebb megy itt a széki hegyi falvak felé, bizonnyal találni még belőlük - de a pásztorok jobban el tudják ezt beszélni, hiszen ez az ő tudományuk. -

Másnap jó korán reggel kimentünk a géphez. A galambdúcok és a szénapajta mögött terpeszkedett a hatalmas, szögletes faszerkezet. Ahogy beléptem a színbe, megcsapott a múlt szaga - az a jellegzetes, olajos relészag, ami oly kedves az itteni gazdáknak. Körbejártuk, vizslattuk. Gazsi bácsi mindent elmondott. Egy nagy bottal bepiszkált a fémrészek közé, szépen megzörgette a pálcákat, a pixeltartókat. Nagy porfehő lett, ki is mentünk levegőzni addig, amíg elül. - Tudod, fiam, ezt így kell. A galambpiszok meg a pókháló jócskán lassítja a sebességet. Meg jó is azért kicsit átmozgatni a tagjait, ezt még nagyapám mutatta, a mozdulatát, hogyan kell. - Utána fölment a gazda a masinalétrán, láttam, még a csizmáján is almás jel van, ott kotort egy kicsit, aztán friss disznózsírt kent a garatra, majd pár szál rőzsével alágyújtott a pixelhúzóműnek; látható volt, hogy nem először csinálja. A forró zsír vidáman járta át az egész pálcaművet, közben kicsit meg is ütögette, megzizegtette a pixeleket Gazsi bácsi, majd a nagy somfahúzóval alaposan felsrófolta a nagyrugót. A díszesen faragott végű, nagy pixelkapcsolót átlendítette on-ba, ütközésig. Szép finoman ráengedte az áttételt a relékre, és már ment is az egész masina. Leültünk elé a lócára, ő meg már billegtette is a tasztatúrafákat, ezeket a békebeli, vaskos rudakat, hogy öröm volt nézni is. - Tudod, fiam, mi hetes számrendszerben dolgozunk. Mert az Úristen is hét nap alatt teremtette ezt a világot. Látod, most adagolom a masinának az alaputasításokat, és már be is vagyunk loggolva. - Látom is már, izegni-mozogni kezd a nagy monitor, billegnek a pixelek. Csodálatos látvány egy ilyen régi kézimunka, a faragott rámájával, jópár méteres hosszával, pedig egy pixel alig szélesebb, mint három ujjam! Csöndes áhítattal figyelem, ahogy a zsírzómű surrogó hangja mellett fokozatosan fehéredik a monitor. A hangja is egyre egyenletesebbé válik. - Tudod, ez egy százszor hetvenes monitor, mert száz barázda fut végig vizszintben, rajta mindegyiken hetven hurok. Ez kerek hétezer pixel! Nemigen hiszem, fiam, hogy méretben akad párja. Kétszer hétezer pálca és zsineg, és ugyanennyi forgathatós lapocska. A maga idején hét faluban nem volt párja, de most sincs! - mondja büszkén. - Ezalatt szépen megfehéredett a kép, Gazsi bácsi pedig valamit billegtet a tasztatúrán. - Nem érted, mi, fiú? Bizony, ez egy régi nyelv. Mert ahogy én a masinával beszélgetek, az aszkiban van. Így tanultam apámtól, ő meg az ő apjától. - Bevallom, tényleg nem értem, csak bámulom az öreg gyakorlott mozdulatait. Egyszercsak a monitor egy kackiás S-betűt rajzol ki nekünk, meg néhány jelet mellette, amit én nem értek. - Látod? Ez az aszki - bök oda az öreg. - És kifényesedik a szeme, rámnéz, majd megint a monitorra: - Nézd csak az S-betűt! Sándor bátyám is beloggolt! - Vidáman fölkel, hátrabotorkál a drótozathoz, megpiszkálja az egyiket, mire az a rakoncátlan pixel egyből feketére vált. - Látod, fiam, a galambok meg akartak tréfálni! - Majd visszaül a lócára, és nemsokára önfeledt labirintusozásba kezd a két öreg. Átalakul a kép. Két mozgó pont megy a fekete pixelű falak közt, és lövik egymást nagy vidáman. Így is hagyom ott Gazsi bácsit, az egyik utolsó széki infómestert, aki alig figyel, ahogy búcsút intek neki. A kutyaugatás lassan elnyomja a számítógép zakatolását, a faluból kiérve pedig már szinte semmi sem utal arra, hogy itt él, ezen az eszményi tájon egy letűnőfélben levő kultúra talán utolsó tagja.

szm 09.10.29.

.::: ©szalamiki 1997-2008 :::.