A szer:
Szerencsés Géza bácsi, a Szuperafgán prototípusa, aki segít, hogy végre egymásra találjanak az emberek, és talán lehet majd igazi űrcsatája a mérnököknek is.
Kungfu:
a hős nem a halálpontot, hanem az életpontot keresi, így, taxisról-taxisra járva tisztítja meg a várost a sötét erőktől - ha egyáltalán igaz.
Fasírt:
nyomasztó véggel kecsegtető családi nyaralás egy dinamikusan fejlődő országban, de legalább igazi helyi specialitás volt az utolsó vacsora.
Házasság:
Ami a "Stille Nacht"-ból kimaradt, morgó monológ a nem-otthon szüléssel kapcsolatban.
Zarándok:
napszúrásos látomások: hányás, hánykolódás szex és vallás közt, és míg a látomások gyönyörűek, a megoldás már nem érdekes.
1
Ma már nemigen emlékszik senki az afgán háborúra. Hogy is, mint is volt? Ki haragudott meg kire? Na mindegy. Szóval, akkoriban már jócskán elhúzódott ez az egész afgán háború, a Géza bácsiék, a hajléktalanok meg néha hallgatták rádión. De nem figyeltek rá, csak hát mindig a hírek után mondták be, hogy lesz-e eső, a kurv'annyát - mert ha igen, jött a civakodás a nejlonokkal, meg a másnapok fagyott egykedvűsége a mocskos esőpermetes holmik kupaca közt kotorva valami után, ami már egy hónapja se volt meg. Na mindegy, azt se tudjuk, mi nem volt meg, és azt se, ki az afgán, mondta a Gabesz, mire a Tibi rákacsintott, hogy szerinte a Géza bácsi, a Géza, az az afgán, úgyhogy este majd esetleg megverjük, ha el nem felejtem. A szemét afgánt. Közben meg a hírek kicsit egykedvűen, kötelességtudóan, de rendre beszámolt valami épp odaillően egyszerű, rutinszerű harci cselekedetről, de hisz hallottuk mindnyájan. Ha éltek volna akkoriban cinikus filozófusok, bizonnyal azt dörmögték volna két pohárka közt, hogy na, ez az afgán háború kellemes békeszerűségbe csapott át, mert nem is volt célja, vagy ha igen, az valami óvodában beszerzett sértődés lehetett. Sehogy nem akartak dűlőre jutni, az má biztos. Mindkét fél egyre tökéletesítette a maga tudományát, volt mire büszkének lenniük, de valahogy ez a büszkeség nem hozta őket közelebb egymáshoz. Az afgán asszonyok színes gumizsinórból szőttek pántokat, gyönyörűen beleírva hatékony imákat a koránból, a férfiak pedig, miután megáldotta a gumizsinórjaikat az imám, a szent szőttest csúzliba fogták, és céloztak a robotgépekre, amik ott keringtek felettük a magasban, és onnét osztogatták az istennyilát, teljesen összevissza, kedvük szerint. Szent volt ez a háború, ha már háború, hát legyen szent - és az afgán nép beemelte a művészetébe. A férfiak hatalmas állványokat ácsoltak a csúzliknak, néha többen kellettek a felajzáshoz, a becélzáshoz is. Ha csak megrepeszette a robotrepülőt a fémgalacsin, az fél pont, egyeztek meg barátilag. Az a férfi pedig, aki le bírt szedni egyet közülük, és megmutatta kedvesének a roncs egy farokdarabját, az volt ám a virtus! Ezt a választottnak adták, hadd foglalja ékszerbe, szőjön köré háziáldást, legyen örök éke a leendő családnak. Hát lehoztad nekem az égből, te édes, nézett rá ilyenkor a saras, csapzott férfira a sötét csipkelukakon át, szelíden epedve a lány, és már nem is nagyon volt akadálya az esküvőnek. A menyegzői asztalnál is nagy volt a vidámság, de azért az öregebbje néha morgolódott, emígy: - Azért tudjátok, gyerekek, régen, mikor ezek a fejlettek még nem vótak, nem holmi plexiket hoztunk mutatóba a kedvesünknek, hanem a legyőzött fejét, bizony a'! Mennyivel emberibb világ volt, de hát ilyen ez az örökös technika. És nem ezekkel a fejlettekkel hadakoztunk mi még, hanem egymással, szép rendesen, vitézmód, időtlen idők óta. Az, az igazi móka volt, de ez? Ők egyre átlátszóbb robotrepülőket készítenek, mi meg egyre több gatyagumit használunk a csúzliba, ha le akarjuk szedni őket. Én nem tudom, de nincsen ez jól, gyerekek, és ha tovább is csak emígy megy, kereshetünk magunknak szégyenszemre másik ellenséget - így morogtak a vének. De a harctér másik oldalán is elégedetlenek voltak: a fejlettek államának szívében, egy zegzugos, nagy épület termeiben egyre-másra tartották a mítingeket az egyszínű, tiszta ruhába öltözött, rövidlátó írnokok. Az afgánok, akik megszokták, hogy vérbuborékot okádva halnak nem természetes halált, talán csodálkoztak volna, ha tudják, miféle harcosokkal küzdenek voltaképp. Az említett épületet védelmi minisztériumnak hívták, és épp egy nagyhasú, tokás férfi szónokolt, néha szuszogva tartva apró szüneteket. Ez volt az ő harca, egyébként ő volt a főtitkosrendőr. Ilyeneket mondott épp: - Drága urak, stratégiaváltási kényszerben vagyunk, részben a média nyomására. Unalmasak a hírek, zúgolódik a nép... kicsit olyan ez az egész, mint amikor a lovasnomádok harcoltak a páncélos lovagokkal, szóval, akármennyi technikát is vetünk be, ha egyszer nem vagyunk olyanok, mint ők, az egész mit sem ér. Ez többé nem show, ez nulla. Személyesen üzent az elnök. Nincsen közös platform, drága urak. Ha pedig az érdekes hírek híján magára maradt tömeg elkezd gondolkodni, az nem túl bíztató kilátás számunkra, még a végén itthon vethetjük be a gépeinket... - Nekem volna egy ötletem - szólt közbe hirtelen egy királyfiarcú férfi - csak néhány tudós kell, meg némi pénz... - Minél több tudós és pénz, fiam! - kapott szaván a főtitkos - Nem gond, sőt, annyi van belőlük, hogy már el se férnek, csak ömlenek elő a tudósok az egyetemekről, a pénzek meg a jóég tudja honnan, nem is férnek már egymástól! Mert ha mondjuk emide rakom a tudósokat, feldöntik a pénzt, ha meg erreföl amoda rakom a a pénzt, akkor a tudósokat paszírozom össze, szóval elég reménytelen - vázolta a helyzetet a főtitkosrendőr. - Úgyhogy - sóhajtott - elkél valami ép koncepció. - Erre föl is vázolta a királyfiarcú a tervet, ami remélhetőleg jó sok tudóst és pénzt le bírt kötni majdan. Azzal a talányos kiszólással zárta: - tehát a biokémiai háttér adott és bevetésre kész, csak hát ehhez valódi embereken kéne kísérleteznünk, jó másfél éves folyamatkövetéssel. - itt, e ponton megpróbált komor, szomorú arcot facsarni magának, de inkább cinikus, magabízó mosoly sikeredett belőle. - Ami nem tűnik számomra egyszerűnek, igazgató úr. - Igazából nem gond, fiam - nyugtatta meg a főtitkos - magunk közt vagyunk, minket - hehe - már senki nem hallgat le, szóval, csak hogy azér tudd, megoldottunk mi már rázósabb dolgokat is. - és a tiszta, egyszínű ruhás harcosok szépen, pontról pontra kigondolták új harcmodorukat, de erről sajnos nem sok szivárgott ki. Így e sorok írója is csak találgatni tud - de találgatni bárki tud, míg az író a valóságot, a rögöt, a... - de hisz ezt Önök is tudják.
2
Géza bácsi egyszerű nagyvárosi hajléktalan volt. Akkoriban már jócskán megszaporodtak a hajléktalanok, például az állam az ingatlanadóval kísérletezett, hogy valami újabb pénzhez jusson, erre kivonultak egy csomóan, mert ki lettek rakva, hatóságilag, államilag, mert rend a lelke mindennek. Ugyanis hát vannak olyan fejlett országok, amik úgy fejlettek, hogy közben ki van fejlődve egy másik, korántsem fejlett oldaluk. Itt jegyzem meg, hogy azok a tudósok, akikről az előző részben beszélt valami szónok, szóval, hogy azok egyáltalán nem biztos, hogy léteznek, meg egyáltalán, mi az a tudomány, nem hiszem, hogy valaha meg lehet magyarázni, nameg, miféle zegzugos micsoda minisztérium, és egyáltalán, mit bizonyít, hogy valaki ilyesmikről írogat mindenféle kitalációkat? Már a dramaturgia sem stimmel: miért érné meg nekik titokban szőni, szövögetni, koncepcionálni? Hogy idióta összeesküvés-elméletet gyártson belőle egy névtelen kis senki? Különben is, miért nem inkább összefogást mondunk, összefogást a terror ellen, minek ez a cifra szó, összeesküvés? Én, e rész írója egyáltalán nem adnék hitelt neki. Mert mi is a valóság? Hát, mikor mi: a kiserdő például, benne a tisztáson a kis fanyar füst, a kéthetenként igazoltató rendőrök, az állandó tompa kamionmoraj, a konzervdoboz-halmok, a kibelezett vattapaplan-maradványok integetése az alkonyi szellőben, és az a valóság, hogy a belső vérzés először olyan, mintha nem lenne annyira valóság, nem annyira, nem eléggé nagyon, két napig kábé, csak a bőr fehéredik egyre, de a mentősök nem fognak bemenni oda érte, mert nem kötelességük, hanem majd a Géza bácsi meg a Jani kitámogatják a Gabeszt, és az a valóság, hogy nem is mernek elköszönni tőle, mert tudják, hogy utoljára látták, hogy ennyi, hogy vége. Ez a valóság, és akkor újrakezdem, ki tudja, hanyadszor, az első mondattal: Géza bácsi egyszerű nagyvárosi hajléktalan volt. Akkoriban már jócskán megszaporodtak a hajléktalanok, lehet, hogy a népességszabályozás része volt ez a státusz, ez a hajléktalan. Óvatos becslések szerint is akkoriban a lakosságnak már egyhetede volt, és nem csak ebben a nagyvárosban. Géza bácsi 45 évesen kábé 70-nek nézett ki, de a nála is rozogább hajléktalanok, akik mondjuk 90-nek látszottak 47 évesen, azzal biztatták, hogy egyáltalán nem néz ki 70-nek. Max egy jó karban levő hatvanas. Jól megvoltak hát, kukáztak-gyűjtögettek, dolgozgattak-kéregettek, és ha valaki elpatkolt közülük, aznap este az ő tiszteletére ürültek a kannás borok, és újra elhangzottak a halott kedvenc viccei. Sírás és vigadás tisztára egybefolytak. Egyik nap fülest kaptak, hogy jött valami finomság a menhelyre. És igen, már a bejáratnál lehetett látni azt a vidám tülekedést, csak vonogatta a vállát a Marika néni, hogy felajánlották a szeretetszolgálatnak, mert szállításból visszamaradt. Ilyen szép külföldi feliratú csomagok, mindenkinek egy, szigorúan, ellenőrzik az osztók, és mindenkinek csöndesen viselkedni a helyiségben. Azt persze a csomagosztók már nem mondták, hogy a nagy faláda ott mögöttük lukas, ott ni, és a luk nem is luk, hanem felvételt készít mindegyikükről úgy, hogy az átadott ételen levő kis kódszám is jól látszik, és ezek a felvételek érdeklődő tekintetű informatikusok, adatbáziskezelő biokémikusok, műhold-távcsöves navigátorok számára sokat jelentenek. Mert a hajléktalan is státusz, de az informatikus is az. De hát mi se várjuk el a barátunktól, hogy részletesen elmondja, ekkora hosszú barnát szartam, mert kit érdekel, tudásunk javát inkább hittel szerezzük, nemde, Géza bácsi? - kérdezhetne vissza a szeretetcsomag-halom mögött szorgosan hajolgató titkosügynök, de látnivaló, nincs itt szükség okoskodásra, hiszen a Géza bácsi is már mentében bontogatja mohón, és mire az ajtóhoz ér, egy nagy, gúnáros nyelés, az aszpikos sonka fele már benn is van - na, lesz mit mesélni a kiserdőben.
Telt-múlt az idő, Géza bácsi körül szép lassan kicserélődött a társaság. Mert az ugyebár nem fáj, ahogy a műholdas távcső valaki helye után kémlel, és az sem, ahogy egy laboratóriumban bizonyos kezek strigulát húznak egy számmal ellátott név mellé, de a betegség, a reménytelenség - az annál inkább. Hajléktalannak lenni nem szerencsés dolog, kivel a köszvény, a hideg, vagy ez a valami, talán rák, vagy mifene végez, hacsak szét nem verik a pofáját, ami valahol érthető, valahol meg nem. Szóval, Géza bácsi körül fogytak a régi arcok, hát lehet, hogy Géza bácsi mégis szerencsés volt? Igen, de a szerencse mellé kicsit besegített az az aszpikos sonka is, vagyis az a hatóanyag, amit az aszpik tartalmazott. Nevezzük makromolekula-variációnak, így egymás közt, de a többieknek egy szót se. Mert azon a nevezetes estén szinte mindenki más-más kombinációt kapott, mindenféle érdekes nevű, legújabb anyagokból, hat országban összesen 4230 kombinációt, amiből mindössze néhány bizonyult sikeresnek. A tudósok tudták, hogy ott van a 4230 közt a sikeres, de azért izgultak néha. A szeretetcsomagot elfogyasztók zöme két éven belül halt meg, a többi csak súlyosan megbetegedett, szóval lassan megjelölte egy kéz egy listán a Géza bácsi nevét. De - hogy egy kicsit előre is tekintsünk - ez csak 90 év múlva vált feltűnővé némelyeknek, hogy a Géza bácsi még mindig, 135 évesen is 70-nek néz ki. És kiválóan bírja a hideget, nyomja a szar poénokat, a gyomra meg, mint a vas! Kérdezték is, mi a titka, mire ő sokatmondón kacsintott: - a csaplárosné, meg ez a jó friss levegő! - Ennyit tehát őróla. Sose tudta meg, mekkora veszélyben volt - kívánunk neki még sok ilyen szép napot. Ám - hogy a történetet a mintegy 88 évvel korábbi mederbe tereljük vissza - a titkos követéses kísérlet eredményeit miután kiértékelte a királyfiarcú és a főtitkosrendőr, nemsokára megkezdődtek a hajléktalantoborzások és -képzések. Végülis maradt emberanyag bőven. Újabb másfél év sem telt bele, és az afgán hegyek közt itt-ott felbukkantak egy messziről menekült rokoni törzs tagjai, akik békés ópiumtermesztőkként csakhamar kereskedni kezdtek a többi törzzsel. Csupa cserzett arcú, 70-nek kinéző férfi volt, halk szavúak, büszke tartásúak. Néha csúzligumit is adtak el, máskor meg a koránból emlegettek rég hallott idézeteket. A kiejtésük is sokkal korábbinak hallatszott. Az ősi értékeket, a történelmi afgán virtust dicsérték: - Törzsi háborút a terrorizmus helyett! - Ezt mondogatták a vénjeik, ha nagyobb ünnepeken más törzsek vezetőivel találkoztak. - Mégis, mit akartok, komám? Életetek végéig ilyen átlátszó plexicsodákra lődözni, mikor itt vagyunk mi is? - Lett is foganatja a nógatásnak, mert nemsokára előásták a hagyományok nevében a törzsek a csatabárdot, és ünnepélyesen megtámadták egymást. Az öregek szeme örömtől csillogott, a főterroristák pedig megüzenték a fejletteknek, hogy részükről nem lesz több robbantás, és felőlük a robotrepülőik is ott rohadjanak meg, ahol vannak a levegőben, ők ugyan nem lődöznek rájuk többé semmit. Az egész afgán nép lelkesen ünnepelte tehát a békét, mialatt a fejlett ország elnöke épp egy királyfiarcú férfi beszámolóját hallgatta a tróntermében. - Igen, elnök úr, valóban vannak változások az afgán színtéren, már több hete egy gépünket se hajlandók lelőni... pedig már egész teleraktuk az eget velük... alighanem sajnálatos módon felváltotta a fenntartható békét a konkrét béke... és ehhez mi már nem kellünk, elnök úr... úgyhogy cselekednünk kell, a feleslegesen termelődött technikai eszközöket sürgősen be kell vetnünk valahol, elnök úr. - Igen, fiacskám, tovább, tovább! - Nos, esetleg az óceán valami lakatlan része fölött lehetne rendezni a tudósok számára ilyen öö viadalokat, ahol gallyra tehetik a kütyüiket, vagy netán a világűrben, diszkrét körülmények között, az talán még jobban viszi a pénzt... szóval, valami légicsata kéne nekik, nyilván valami megfelelő kommunikációval... - Nem rossz ötlet, legalábbis megfontolandó... igen, ez a pénz plusz tudomány-kérdés mindig a soros elnök nagy keresztje, egyszerűen képtelenség elkölteni ennyi pénzt... tudod, fiam, néha úgy érzem magam, mint egy nutria, akinek állandóan rágnia kell, hogy ne nőjön túl a foga, nekem is úgy termelődik rakásra a pénz... na mindegy, előttem is megoldották, én is meg fogom... azt meg, hogy ki a gonosz, majdcsak kitaláljuk, nem? Viszont: most inkább azt áruld el, fiacskám, hogy mit csináltál te ezekkel a derék afgánokkal? - Hát, kifejlesztettünk egy szert, elnök úr - magyarázta kipirult arccal a királyfi - egy titkos szert, a Géza 2341-et, ami elég kedvezően befolyásolja az ember testi tulajdonságait. Aztán már csak egy nemzetközi kasztingon kellett kiválogatnunk olyan jó szíjas, szikár arcú alakokat, azzal az etetéssel, hogy egy kieséses valóságsóban lesznek szereplők. Akik bekerültek, azokat marhára fölkészítettük nyelvből és afgán történelemből, és voltaképp máig úgy hiszik, hogy egy ilyen valóságsó szereplői. - ekkorra már diszkréten rázkódott a fejlettek elnöke a hahotától - És úgy tudják, hogy a fölöttük keringő robotrepülők készítik róluk a felvételeket, szóval, jól van ez így... köszönik, jól vannak, és ez a lényeg. Hajléktalanok voltak, most meg van munkájuk, céljuk, ezt így kell nézni - nem is érdemes több szót pazarolni rájuk, úgyis örökké élnek... - inkább a csendes-óceáni tudós-légicsatát kéne megszervezni, ha ajánlhatom, elnök úr.
szm 10.1.10.
Kungfu
Ködös, nyálkás nagyvárosi november este, mellékutca, agresszív dudaszó, leszorítás. A taxis, miután nem talált több káromkodásra alkalmas szót, kiszállt, volt vagy 90 kiló, végigmérte a futárt, ő pedig meglátta benne a fantáziát. Talán sikerülni fog, miért ne, végülis egyszer élünk - gondolta a fiú. A biciklisisakot is lecsatolta, kifújta a levegőt, mereven koncentrált a mozdulatra. Ezalatt a taxis kiszállt, sietve hátrament, elővett egy vascsövet a csomagtartóból, és fenyegetően közeledett hozzá. Folyamatosan beszélt: hergelte, bátorította magát. Kövérkés, lúdtalpas mozgásán önkéntelenül is mosolygott volna a fiú, ha nem a koncentrálásra figyel. A taxis homloka közepét nézte. Próbálta az első mozdulatát megtippelni. Nem volt járókelő, de a fiú úgy mozgott, mint máskor is, hogy a közönség harmóniát találjon benne. Szépen ellépett a lendületbe hozott cső elől, majd ellépett mégegyszer és mégegyszer. Most! - mint ahogy már ezerszer edzésen, megfogta, továbbillentette a vascső lendületét, és rögtön kinézve a fejen AZT a pontot, ütött, középső bütyökkel, finom rövideket. Csak most hallotta meg, ahogy a taxis ordibál, most fogta fel, hogy egy ember, nem csak egy mozdulat célpontja, most, amikor már nem volt visszaút. Hallotta a káromkodásban megbúvó kétségbeesettséget, magárahagyottságot, érezte azt a vastag, fényes viaszos irharéteget, mintha egy merő tokából állna ez az ember, kívül-belül puszta toka, figyelte a tekintet automatikus sunyiságát. Talán épp marad elég idő, míg megjön a többi taxis, csak nem abbahagyni... koncentrálni a pontra, a homlok közepén, hogy is magyarázta az Oszi?, az evangélium-pontra, ami - ahogy ő értette az Oszi magyarázatát - az esztergályosoknál a belső csukló fölött hét centire van, a buszvezetőknél a fültő mögött kicsit feljebb, futárnál a csuklyásizom oldalánál - emlékszik, ahogy pontosan odabökött neki az Oszi, őt pedig elárasztotta ez az érzés, biztos látszott is rajta, Oszi meg kérdezte, na, hiszel már?, ő meg mit mondhatott volna, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Igen, az evangélium-pont, a taxishomlok közepén. Ütött. A fúrókalapács jutott eszébe. Ha nagyon rajta volt, hármat is tudott ütni másodpercenként, egész bepüfölte szegényt a hátsó csomagtartóba, tizenötig meg sem állt, inkább a pontosság, mint az erő, hangzottak a fülébe Oszi szavai, igen, csak ugyanarra a pontra, már puhul, verődik, homorodik, kezd csúszkálni a bőr, szóval Oszinak igaza volt. Megint. Szerencse, mert ha nem, hát legalábbis nehéz lett volna kidumálni a helyzetet. Ne hibázz. Nem lehet reklamálni, hogy helló, tévedtél Oszikám, meghalt, most akkor mi legyen? Ütött. Most könnyebb célozni, már nem mozog, hajrá, most, még egy pillanat. És most. Ezaz, na, az a bizonyos furcsa fény, a homlokcsakra, a hirtelen felnyíló áramlás. A vér. Mennyi vér. Nem ütni, grammal, centivel se többet, most pont jó. A fiú felrángatta a taxis testét, épp kijjebbb legyen a súlypontja, mint a csomagtartó, finoman elengedte, mázlija volt, az egészet pont senki se látta. Zsebéből kivett papírzsepibe törölte sajgó bütykét, majd begyűrte a zsepit a taxis zsebébe. Ő vére. Felpattant a bringájára, gyorsan elrendezte magát, sisak, hátizsák, lámpák, pedál, és várt a pillanatra beállt csöndben; figyelte, ahogy a lehanyatló, és az úttesten lazán elterülő test megnyugszik, pillanatnyi némaságából finoman összeszedi magát, átalakul, és áhítatos arckifejezéssel, mint egy El Greco-képen, föltápászkodik, és furcsán megnyúlt, malacszínű arccal mondja: boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Járkálni kezd, oké. A fiú komótosan elhagyta a terepet: ma is megvolt a napi jócselekedet.
Fasírt
Az apa megpróbált gyorsan kievickélni az autópályára a késő délelőtti forgalomban. - Mégis kellett volna hozni azt a rohadt útikönyvet, el se tudjuk olvasni a hülye táblákat - mondta anya. A gyerekek persze semmit sem érzékeltek ebből a töketlenkedésből, a frissen kapott szuvenírbabákkal hülyéskedtek a hátsó ülésen. - Ne izélj, nem vagyok jól, az a fasírt, még mindig azt büfögöm... inkább mondjad, most itt balra ez beenged, vagy mi? - idegeskedett apa. Átfutott az agyán, hogy egy blogban olvasta egyszer, hogy egy titkos jelentés szerint ebben az országban a húsexport, vagy húsimport, ha jól emlékszik, arányos az ide látogató turisták számával. De hogy ez mit jelent, és miért titkos? Na mindegy, hülyeség, most inkább a szaggatott vonalra koncentrált, meg a visszapillantóban látható tömött, arrogáns autósorra, ami nem engedi besorolni. A felhajtósáv lehajtósáv is volt egyben, ráadásul az út külső szélén néhol ócska járgányok álltak, és cipőpucolók, nyomorékok közt gesztikuláltak emberek. Ő megpróbálta, de helyiek valahogy annyira agresszívan és cikázva közlekedtek, hogy nem bírt besorolni, lehúzódott inkább a szervízútra, végülis az ő autója a drágább, nem gond, egy kilométer múlva biztos megint van felhajtó. Csak ez a émelygéses hasfájás. Csak ne ilyen nyomornegyeden át vezetne a szervízút, elvileg egy nemzetközi autópálya, és tessék. És csak ne nyomná így hátulról az a sárga teherautó. Aztán pár percig ott ment az autópályával párhuzamosan, keresztül egy elővároson, mert valahogy a város képtelen volt megállni korábban, a régi kerítéseknél, és kifolyt az útra... sátrak, gyerekek, szemétkupacok vagy mik - őrület. Még elcsapok egy gyereket. - Vigyázz!, ez hülye, hogy ilyen közel jön? - ijedezett anya. Előtte-mögötte szép lassan elfogyott a forgalom. Figyelte a felhajtót, meg hogy ne dobálják meg kisgyerekek kaviccsal a szélvédőt. Aztán elmaradoztak a gyerekek, csak az útszéli luggatott kerítések, állattetemek árulkodtak a jelenlétükről. Ekkor egy tágasabb parkolóba - vagy vásártérre - jutott ki, és már meg is örült, mert ott volt a szép kényelmes autópálya-felhajtó. Igen, csak épp az úton furcsán elhelyezett drótkerítés-darabok terelték el az autót, mígnem ez a házilagos sávelhúzás olyan módon elhelyezett betonkockákhoz vitt, ahol pont nem fért át a kocsi: egyszerű, öntött beton táblatalpak voltak, olyanok, amiket régen félkézzel fölemelt, de azér most se lesz nagy gond félrehúzni egyet - micsoda idiótaság, ilyen torlaszokat otthagyni egy autópálya-felhajtó előtt - zsémbelt anya. A környék itt teljesen kihalt volt, csak az állandó, forró szelet érezte, ahogy kiszállt, meg valami távoli szagot, de akkor két barátságos arcú integető helybélit pillantott meg, és a távolban egy hússütő bódét. Az egyik a kezében tartott valamit. Ennyi, ez az utolsó kép, amit az agya rögzített.
Házasság
Végre elmentek ezek a pásztorok. Ez így azért egy kicsit sok volt. Kicsit? Idióta kuszaság, szinte vonzza a hülyeséget! Jó, nem én vagyok az apja, jó, ez belefér, és még sok minden belefér, de hogy egy ilyen útszéli szar helyen, ilyen teljesen alkalmi pásztorokkal kelljen levezetni egy szülést, az isten háta mögött, ez azért kicsit... na mindegy. Hát bába vagyok én? Kire hallgassak egyáltalán? A józan eszemre? Vagy én is arra az álommanóra? Kire. Van nekem foglalkozásom, szakterületem, és nem foglalkozásom az álmomba csúsztatott üzenetek bogozgatása. Ahogy anyám mondta, hallgass a szívedre, Józsikám... ha elhagy az eszed, megmondja a szíved. Józsikám. És mit mond meg. Végülis a szív azt mondja, szeretem őt, hát persze. Néha még az a 16 éves szende lány, néha olyan igazi, érett nő, egy-egy mozdulata, néha meg misztikus, megközelíthetetlen, szinte mint valami eszelős... hát igen, néha percenként mindhárom. Milyen furcsa, a férfias dolgok meg mind olyan egyfélék: a poros napfölkelte a tetőn, gerendaszag, fűrész, bármi, igen, ez mind olyan egyszerű. A felelősség. De kerülj csak össze egy ilyen szende szűzzel, aztán csak kapkodhatod a fejed. Csupa félinformáció, álombeli látogatás! Vajon a többi is ilyen? És még csak elmondani se lehet senkinek, annyira nevetséges. Csak valami fertőzést ne kapjon a gyerek. Csak az kéne már - ilyen helyen. Na szépen elaludt. Tiszta anyja - úgy látom, neki végülis mindegy, hol van. Végülis ő a lényeg. Gondolom, ezek után, úgyis örökli majd az anyja természetét, EZEK után... jó kis érthetetlen família, de most már hiába is görcsölni rajta. Ez van, ez az abszurd szarság. Sehol egy lélek, holtfáradt vagyok, néha ács, néha bába, lassan hajnal van, és vizet kell szerezzek egy ismeretlen környéken, nem tudni, miféle emberektől, miféle vizet. Bravó, Józsi! Persze... Férfias dolog, oké. Mondjuk, az biztos... Milyen furcsa gyanú: ez az isten az az Isten? Ugyanaz? Mert ez valahogy olyan másik stílus. Valami hippi, vagy nem is tudom... de ennyi szürreális hülyeség mögött már tényleg kell lennie valaminek. Valakinek. Merthogy én nem így képzeltem, hát nyilván. Az Úr elképzelései... na ja... legyünk inkább reálisak: ha ezek az Úr elképzelései, én megeszem a kalapom. Bár, végülis majd kiderül... jóéjtszakát.
Zarándok
János előtt kezdett elsötétülni a világ. Pontosabban nem sötét, hanem egy mélyvörös közeg, amiből látomások sejlenek föl. Igen, már megin egy látomás. János az országút letöredezett szélén baktatott, bokánál átvérzett cipő volt rajta, hátán 18 kilós hátizsák dörzsölődött, és lehajtott fejjel, befele figyelve nézett valamit. Azon az útvonalon haladt, ahol sokszáz éve más zarándokok is, a híres kegyhely felé. Pedig egy Nike futócipő volt, pont előtte vette, még direkt kikérdezte az eladót, mit tud ez a cipő, hogy ilyen drága. Hát ezt tudja, átvérzi a második zsebkendőt is. Aki figyelt, láthatta, hogy egyre kevesebb a fa errefelé, ahogy a fennsíkra kinyílik a táj. Az út finoman emelkedett, cserjés bozótok és legelők közt, széles ívekben, és az árokpartokon óránként újabb falunevet lehetett kibetűzni. Elég meleg volt már. Zengőlegyek röpködtek bódító illatú növényekre, a nyílt terepen szinte mindenütt kilátszott a vörösbarna, sovány föld a szerteszórt, seszínű fűcsomók közül. Messziről kabócák reszelését hozta a levegő, távolabb legelőhatárnak összehordott kőgátak csipkézték a dombokat. Az ég pedig vidám, makulátlan kék volt, hamar szertefúvódó kondenzcsík-maradványokkal. Ha fölpillantott volna, ezüstös pára mögött láthat néhány távoli hegycsúcsot is, és ha a levegőbe szagolt volna, néhol szinte a tenger hűvöse is kiérződött, bár lassan mindent elárasztott már a porszagú forróság.
De nem pillantott föl. Nem - a zarándokok ne vesztegessék energiáikat. Látszott, hogy valami nem oké, belső hadseregei egymás ellen gyűjtögették erejüket. János hallotta, ahogy a Bárány elkiáltja magát. Csak megállni nem szabad, csak most megállni nem, megint remegni fog a lába, és nem tud majd fölkelni. Úton lenni... különben is, elfogyott a vize, és mintha napszúrásfélét kapott volna, egyszerre sokminden tolult fel, váratlan erőkkel - átengedte fejét az eszmék harcmezejének. Biztos átlendült. Oda át. Harcolni fog a hitéért, meg kell harcolnia. A rózsafüzérre koncentrált: meg kell éreznie a ritmusát. Akarattal. Leginkább akarattal Máriára, vagy Szent Cecíliára gondolt, meg minden szentre - Jézusra már nem is mert, és különben is, lépten-nyomon, mint valami élelmes lény, két egészséges, mozgékony mell úszott be a képbe. Olyankor a csípősen dörzsölődő bokájára gondolt, amíg el nem takarodtak onnét az Ildikó mellei, és meg nem jelentek hátul, mögötte, a mell-helyeken szelíden a Mária, meg az a kedves, önmagával ezer fáziskésésben levő lény, a Mindenszentek. Ők harcolnak... értem is... bárkiért... a végső küzdelem, a leszámolás... elkezdődött... víz kéne, víz, gondolta János, merthogy a csoport, akivel együtt zarándokolt, kicsit előrement, eléggé lehagyta őt, nem volt kitől kérni. Persze, persze... ez a lényeg... ez az elhagyatottság, ez a szenvedés. Az a jó, ha nem jó... az tisztít... Nekem kell... Mellette néha egy-egy kamion húzott el, nem törődve a zarándok-útvonal többszáz éves voltával, útmenti kőkeresztekkel és kápolnákkal. Galaxy Transport, acéláru kis- és nagyker, gyorsaság, pontosság. Viszont egy-egy fél percre kellemes hűvössé kavarták az állott levegőt az óriás fémtestek. Ha látta volna valaki helybéli a fiatal férfit, Nike Lunar Glide futócipőben, türkiz-bordó hátizsákkal, motyogva, bávatagon kacsázni az országút szélén, bizonyára hibbantnak nézi, de minket nem az esetleges, a külső, hanem a belső érdekel. Ha valaki belehallgatott volna akkor János fejébe, ilyesmire lett volna figyelmes: Meg lehet őrülni ebben... mindegyik... egy-egy erő... a szenvedés is, a hit és a test, az akarat tétova madara pedig... bizonytalanul, verődve röpdös közöttük... látomások, gyönyörűek... Álmainkért nem tartozunk felelősséggel, professzor úr... hát még látomásainkért... hiszen idézetek jönnek-mennek, minden kontroll nélkül, de a Te igéid... esetleg elhozzák a megoldást... felajánlom a szenvedést, ha elegendő... ha beváltható... mire is... meghallaná... ha tudná, mit jelent epedve szomjazni, míg a vágy hevít?
János szerette Puskint. De mire gondolt vajon Puskin?, lehet erre egyáltalán gondolni?... hogy hát ezt jelenti? Epedni... epedni, de mi után? Ha tudná, mit jelent epedve szomjazni, míg a vágy hevít. Megint végiggondolta, hátha most jobb lesz, hátha pont most megvilágosodik, hogy miért? Nehogy már. Elmegy az ember egy buliba, hiszen meghívták, a Pisti hívta, és ott egy lány, aki jófej, tényleg kedves, csak egy idő után rámászik, és aztán elveszti a kontrollt tánc közben, csak azt érzi, milyen jó, ahogy nyalogatják a fogát, milyen rugalmas a teste, nincsenek is ilyen szavak, az egész mennyire az, ami, pedig pont előtte való nap járt a János atyánál, milyen hideg, piszkos, puritán kis szobája van ennek a János atyának, kosz-színátmenetek a plafonsarkokban, és mégis, egyszer én is János atya leszek, és olyan komolyan elbeszélgettünk, hogy János, ez olyan, ezt bírni kell, már ha ezt a hivatást választja, bírni kell nemet mondani. Hívság, ezt mondta. Erre rögtön másnap úgy elbukik, hogy csak nyekken. János rágondol, és remeg. Remegni jó. Látomás? Ezek a mellek, újból és újból beúsznak, körbeveszik, övé lesznek, pedig nem is akart semmit, semmi komolyat, itt van, és mégis hiányzik... nem vagyok a magam ura... ezt ki is mondta?... ez a távolból irányító, rohamszerű izgalom, ez nyilván maga az ördög, ez az Ildikó. Melle. Nem bírom. Ilyen az ördög. Mintha lassan elájult volna, tolult felé a látomás, egy valódibb vörös árnyalat?, talán beért valami faluba?, kell lennie egy utcai csapnak, egy szökőkútnak. Kérni kéne... talán ők megmondják, biztos idevalósiak.
"Ott ültek feketén, a régi, kikoptatott támlás mészkőpadon, és tolakodóan pislogtak, mintha már összenézniük sem kéne, csak nézniük, úgy, hogy kellemetlen legyen, kellemetlen körülöttük a levegő. A kövek pusztító, vakító fehérje, és az ő sűrű feketeségük, kibírhatatlan akár. Ahogy szemérmetlen, buta tekintetükkel találkozott a mélyvörös tó, amivé érzékei lettek, ahogy mondani kellett valamit. - Hiába, semmit sem bántam meg, mert most is mindent épp ugyanúgy csinálnék, mint akkor. - Rideg, már-már fenyegető mozdulatlanság volt a válasz. - Méltatlan vagyok talán? - kiáltotta. - Atyák, hát nincs nyelv? Atyák! Mégis, akkor most mit gondolnak? Belémlátni, meghatározni a jelzős szerkezeteimet, mikor még én is alig bírok velük? Most hiába néznek úgy, mint Amenhotep! Vörösön át, hiába! - János most halál őszinte volt. Ők fejük elfordították és kászálódni kezdtek. Nyilván megszületett az ítélet. - Tényleg sajnálom, ne is mondjanak semmit, de ez elvi kérdés. - Erre fölkeltek, szépen megigazgatták magukat, fekete testük helyén szinte világított a mészkő. Sunyi pislantásokkal oldalogtak el, szűk csoportban."
Kutyák voltak. Le kéne vetni a zsákot, kicsit pihenni... valami kéne, valami vizes rongy. János érezte a homlokában azt a nyomást, nem bírt továbbmenni, itt a fa alatt kéne egy kicsikét pihenni, valami árnyék kell, és kész. Szétmegy a fejem. Csak a fáig. Talán.
"Percenként jöttek a szemeteskocsik a lerakóhoz, ott álltak meg a kupac tetejénél az ormon, kitolattak, puttonnyal a lejtő fele, és lezuttyantották a rakományt. A szex volt a rakomány, háztartási szex. Kötelező volt a védőszemüveg, aki anélkül ránézett a szemétre, elájult a vágytól, munkaképtelenné vált. Mellek voltak a kocsikban, köztük kígyók tekergőztek. Senkit nem zavart, hogy nem tartoznak hozzájuk nők, sőt, így még eszenciálisabb volt az egész. János alulról látta ezt, mintegy tárgylemez volt az egész szeméttelep, alatta állt, érezte, hogy nyomja, nyomasztja a dolog, az óriás sík, a mellek mint sejtek, a kígyók, mint cérnaférgek, makró is, mikró is, mélyvörösön át. Orvos vagyok talán. Szenvedése börtönéből figyelte János, mennyi kidobott mell, hát lehet ezt hagyni?, miért nem akadt, aki megbecsülte volna, aki megakadályozta volna... ekkor valami munkás lépett hozzá, szemüveg volt a kezében: - Te hülye, vedd már fel, meg akarsz halni? - Hangjában mennyi barátság és jószándék. - Inkább kénbányába küldjetek, de ezt nem hagyom! Engedjétek szabadon a melleket! - nyöszörögte János, és ekkor végre széttört a tárgylemez, és a sok millió mell szerterebbent, a kígyók is, és eltűnt a vér, már csak a mélyvörös tónus maradt, a tónushely, meg a nyugalom, hogy van, hogy lehetséges, hogy irgalom."
János végülis egy tisztásféle térséget talált, magas fűvel, a közelben istállók voltak, forró föld szaga, emberi hangfoszlányok is talán, ő az öreg fa törzsének vetve hátizsákos hátát, egyből elaludt. Ment fel a láza, ez a fáradtság ellenére megsokszorozta a látomások erejét.
"Éjszaka van, hosszú éjszaka. Kihalt, holdbéli tájon egyszerre nagy lárma, szekérzúgás hallatszik, és a kanyarban feltűnik egy vidám társaság. A bölcsesség királya érkezik, telecsilingelik intellektusukkal a tompa hold-csöndet, száz bölcs húzza a hintóját, könnyedén suhannak, erőlködés és nehézkedés nélkül, még csevegni is marad energiájuk. János egy sziklarög mögül kacagva figyeli őket: látható, hogy a bölcsek egész össze vannak keveredve - Hérakleitosz egy párba van fogva Wittgensteinnel, Karl Rahner meg épp Holbach báróval, és csak azt a jellegzetes pusmutolást hallani a hosszú-hosszú menetből, ami annyira az értelmiségiek sajátja, ilyesmi foszlányok, hogy: De ne hidd komám, hogy ez elég neki, ezt a fogalmat nem lehet csak úgy kielégíteni! Vagy: Jó, hagyjuk akkor a kategóriaelméletet, de ez a te fonémadolgod kicsit túl szubjektív, nem gondolnád, kedves uram? És végül, derűs arccal, sugárzó koronával a fején ott utazik a szép hintóban maga a Bölcsesség. János követi tekintetével a hintót. Tekintete, mint kismadár, együtt röppen ezzel az ünnepélyességgel a szürke, sima úton. Ám lassacskán megváltozik a táj, egyre rögösebb lesz, és színt is vált, inkább rózsaszínes-barackszínű lesz, olyan puhább, egyre dombosabb. A dombok pedig mintha rezegnének-mozognának, kuncognának a bölcsek bosszúságán, ahogy botladozva próbálják tartani a hintó lendületét. Maga a király sem mosolyog már, ahogy nőttön nő elöl a fejetlenség. János madárrá vált tekintete aggódva röpdös a hintó körül, majd a felismerés rémületében nyikkanni sem tud: hiszen ezek az egyre nagyobb dombok női keblek, ó, király! De pont addigra már el is dőlt a hintó, és legurult a korona a Bölcsesség fejéről, beesett két mell közé, soha többé nem látta senki."
Közben késő délután lett, meghűvösödött a levegő egy kicsit. Jánost a falubeli asszonyok keltegetik, idegen nyelven szólongatják. Ahogy picit emelve fenén lassan felnyitja a szemét, épp egy kebelbe botlik a tekintete - jaj - fut át gerincén a látvány, riadva eszmél, keresi a különbséget látomás és valóság közt. A helybéliek hoztak neki vizes borogatást, vizet kér és kap, hálás tekintettel egyszuszra kiissza. Kérdik, van-e még valamire szüksége, még egy pohár vizet, de ő csak fogadkozik, hogy egy kis pihenésen túl semmi nem kell, csak igen, még egy adag víz, mert majd este továbbindul, esetleg egy falás kenyér is majd jól esne, és köszöni, köszöni a jóságukat. Miután estére kicsit összeszedte magát, és némileg megnyugodott, még mindig kóvályogva, de továbbindult. Éjjel ért oda a többiek szálláshelyére, páran már lefeküdtek, de még néhány zarándok énekelt, imádkozott. Talán ez a nap volt élete élménye, csak ez nem látszott rajta. Nem ez látszott rajta. Ők örültek Jánosnak. Három nap múlva értek el a híres kegyhelyre. Az út eléggé megviselte, de az volt inkább a rosszabb, hogy képtelen volt eggyé válni azzal a letisztult, lelki szegény hangulattal, ami ott végig körbevette. Sem az ifjúsági, sem a hagyományos énekek, rítusok nem járták át igazán - bár megérzett valamit, csak nem tudta, ez-e az, amit keres. Valahogy egyedül volt. Még bő egy hétig maradt ott, besegített itt-ott, és örült, hogy legalább elmúltak azok a látomások. Snitt. Aztán elköszönt, társainak meghagyta a számát, de nem beszélt velük később sem. Azóta sok év telt el, többen többfélét mondanak, mi is lett végül: egyesek szerint hazament, és elvette azt az Ildikót, sok gyereket csináltak, és példás keresztény életet éltek. Családi vállalkozásuk viszonylag jól ment, és csak azt sajnálta, hogy abban a körben nem illik kibeszélni az Ildikó nem lankadó, buja szexuális szokásait, pedig lett volna mit. Mások szerint viszont ő lett az a mogorva pap, a János atya, aki állandóan annyira ki volt akadva a nőkre, és puritán módon élt a régi plébánián: kosz-színátmenetek a plafonsarkokban, dörgedelmes vasárnapi prédikációk, és egy tiszta, kemény élet. Bárhogy is volt, engem egyik megoldás sem érdekel.
szm
10.1.15.