(majdnem-gerjedő erősítőre két aprót koppantva, zakó kicsit igazít, kedves társaság illedelmesen elhalkul...)
Kedves Hölgyeim és uraim! Azért jöttünk most össze... (krák, további halkulgatások) Tehát...
Manapság sokan mintha elfelednék, hogy a költészetnek micsoda hatalma van: az irodalmi sűrítés, a jól összefogott szavak, szóképek nyomása micsoda drámai erővel bír! Hogy például Pilinszky néhány elejtett sora micsoda tragédiákat hord magában, többen megtapasztalhatták Anglia és Amerika országútjain. Legyen tanú erre itt néhány meggyőző kép. Legyen tanú a költészet mai, rohanó világunkban való tragikusan transzcendens beavatkozására ez a néhány kis munka. Mint megannyi apró felkiáltójel. És hogy vajon mit üzennek nekünk, a köznapok csekély fantáziájú művész-háziasszonyainak ezek a nagyon is köznapi tragédiák? Sajnos, erre magunktól mi sem tudhatjuk a választ, ugyancsak a költőt hívjuk segítségül!
(a költő a tömegből fél lépésnyit előrébb lép, és tragikus hangon szól) - A választ a szél fújta el. -
(félmosollyal, aprót bólintva nyugtázza a választ, majd a terem fölső sarkába néz) - Köszönöm szépen. (taps, ekkor a költő egy mozdulattal - mivel hatalma van rá - háromemeletes oroszkrém-tortává változtatja a szakállas-zakós megnyitó-bácsit, majd meghívja rá a közönséget, kezd visszaállni a beszédzaj) - Kedves hölgyek-urak, a kiállítást megnyitom, mindenkit szeretettel látok egy szelet tortára.