Mit is tesz egy költő?
Hát, összedob (a szó eredeti jelentése: szün-balló - szerint is) néhány szimbólumot, és valami lüktetésbe helyezi. Szívet ad a keringésnek, amiről így derül ki, hogy keringés. (Vagy, hogy még egy szimbólummal terheljem szimbólummagyarázatomat:) a prózai módon egymás mellett csüngő, vagy egymástól megfelelő távolságra levő, szépen kiporciózott szimbólum-halmokból így valami alakzatok lesznek, mi pedig rájuk nézünk, és élvezzük élővé tett formáikat. Vagyis, ha látunk formát, élvezzük. De ki mit lát? Formát? betűt? Hát, ugye, mindenki másvalamit, ráadásul máskor megint mást, no és ha megkérdeznénk, mit is tulajdonképpen, nem tudná szépen elmondani, vagy ha szépen elmondaná, ő is költő lenne, ami persze nagy dolog, de a mi szempontunkból - a gondolatmenet szempontjából - csak szaporítja, tetézi a problémát. Nade az a lényeg, hogy lát valamit, nem igaz? Igaz, de akkor nem beszélhetünk párbeszédről költő és nem-költő közt. Akkor viszont csináljunk költészetes tartalmú, elemző képsorozatot, hogy létrejöjjön, hogy kirobbanjon valamiféle kommunikáció, az már más tészta, hogyha ez is szintén csak növeli a zavart. Erre persze jön a keleti bölcs, ujját emeli, és mondja, látod, az a bajod, fiam, hogy megérteni akarsz, bezabálni, birtokolni, hogy aztán megemészthesd és kiüríthesd! Én meg felelek, hogy anyád, én nyugati bölcs vagyok, hiába emelgeted az ujjadat, nyugati, nyugati neveltetéssel, nyugati gondolkodásmóddal, és épp esszét írok. Tudod, mi az az esszé? Van nektek ilyen műfajotok ott keleten? Ja, azt kérded, hogy mi a címe? Hát, öö... hát az, amit hetek óta csinálok, amit jó ideje csiszoltam egy adott formájú fegyelem, egy illő hozzáállás nevében: Fogalmi gondolkodás.
Fogalmi gondolkodás: ez egy játék, és bárki játszhatja, ez egy tantárgy, és bárki taníthatja. Meglehetősen szabad koncepció, ha valaki akármilyen képet akárhogy átdolgozhat, és akármilyen verssel párosíthat. Egy aprócska játékszabály van csupán: a párosítás nem lehet képaláírás vagy a szöveg képi illusztrálása (tehát, hogy a kép a szövegnek, vagy a szöveg a képnek rendelődik alá), hanem olyan helyzetet hozzon össze a játékos, ahol kép és szöveg önmagukon túlmutató szimbólumokká teszik egymást. Tehát inkább szimbólumjáték, mint illusztráció. Viszont nemde minden vizuális kommunikáció illusztráció-e? - kérdené a ravasz keleti -. Nyilván valami eszmét, valami céges célirányt illusztrál, zömít, fog egybe, nem riadva vissza az irodalom eszközeitől sem. De akkor már fejezzük be a gondolatmenetet: a képzőművészet is illusztráció, nyilván a mitológiák meg a tudattalanok toposzainak illusztátora a művész. Na jó, persze ezt mi nem így képzeljük: a képzőművészet - meg minden más művészet - érzékeny világát inkább a profán, a hétköznapi és haszonelvű ábrázolásmódokkal hozzuk kontrasztba, felmutatva a rét gyönyörű csokrát a tulipánhibridek ellenében, hasonlítva a mestercukrászt a menza-szakácshoz, mintha nem lenne jó, hogy mindenki teszi a maga dolgát. Pedig hát végülis ugyanaz a nyelv, ugyanaz az elv, csak errefelé, a művészet berkeiben járatlanabbak, bozótosabbak az utak. Arrafelé, az alkalmazott művészetek felé meg tán túlságosan is kitaposottak, azt hiszem.
Na, oké, mondhatná a kedves olvasó, ez igazán rendes, hogy egy koncepció fülszövegeként egy kis kommunikációelméletet is lead a művész úr, de minek is? Hát, csak mert meg vagyok tévedve, mert minden gyerek a saját anyja szoknyájához fut, én meg nem tudom, hova fussak. A költő-mamához, vagy a képzős-mamához? mind a kettő bájosan hívogat, de én még inkább maradok egy kicsit, hogy eltűnődjek, vajon mi történik, ha két szimbólum találkozik? Ha versben találkoznak, boldogan egyesülnek, és vidáman gurulnak tovább. De ha egy verses és egy képi szimbi találkozik? Na, most én még ezen tűnődöm egy kicsit...