Már jó másfél éve készültünk a Nagy Orgazmusra: hétről-hétre újabb határidőket adtunk magunknak, de csak tolódott a vége. Akkoriban délen éltünk, egy farmon, amit az állam bérelt nekünk, és hozzá szállítmányozókat és mestereket, úgyhogy nyugodtan koncentrálhattunk a feladatunkra. Már az erektálást is megoldottuk, százszor is elpróbáltuk a hangárban, az ondó-nyomásszabályozó is prímán funkcionált, igazából itt, az ondóvezetéknél akadtunk el, lassan már két hete. - Képzeld, megin nem jó, ez a két és feles flexicső sem, habár a teflonnak hála, legalább már nem ég ki - mondtam foghegyről este a nejemnek, vacsorához ülve. Paradicsomos húsgombóc volt, a gyerekek nagy örömére, de láthatólag már Mari is belefáradt, hogy műszaki nyöszörgéseimet kommentálja, mert ahogy a gőzölgő fazekat hozta be, inkább a Jancsika korábbi kérdésére összegezte a feleletet: - Na igen, Jancsi, a vastagbélben mindig a végén van a víz felszívása, és a maradék, az a kaki, de most majd az asztalnál inkább már nem illik... - és tovább folyt a szó a Marcika furcsa lázáról, hogy a Béláék Pistije is már majdnem jár, és a nagymama becsípődése javulgat, satöbbi. Vagyis mondhatom, viszonylagos nyugalomban éltünk a farmon, és rendben folyt az építés.
Négyen voltunk - kreatív műszakiak - ráállítva a projektre, tulajdonképp végső megrendelőnk a NASA volt. Fix pénz, fix elvárások, de azért akkor is, néha már nagyon elég volt: - Hidd el, Ferikém, a nagy jóba is bele lehet fáradni - mondogatta Lajos, egy-egy meddő egyeztetés után. Pedig már régóta küszöbön állt az a bizonyos áttörés, mindenki érezte, ott volt a levegőben. Pár nap múlva bejön hozzám a Béla: - Figyelj csak, Feri - szól, és félresandít az ég irányába - asszem rájöttem. - Tudtam, ha így néz, akkor valami jó várható, kimentünk a hangárba. - Ha itt balra vezetjük az ondót, nem kell szegecselés, semmi, a pumpa nyomatéka is kellő szögben érkezik, és akkor nem is létezik többé az a probléma, amin két hete szarozunk, már csak a telóhoz meg az ejakulátorhoz szinkronizáljuk az automatikáját - és rá is mehet az agyprogramra! - fejezem be a modatot. Nagyot néztünk, hisz tényleg, másfél hete itt szenvedünk, de lehet, hogy ezúttal egyszer tényleg kész leszünk! Benyitottunk a hangár végéből a marógép-műhelybe, és a szilikonozóból is kihívtuk a a Lajost. Az asszisztenseinek valami komoly hangú beszélgetése szűrődött ki a labor mélyéről, valami teszt nem tetszett nekik, pedig Lajos szerint semmi gond. A mester maga lucskos volt a ma reggeli mintaanyagtól, szemei karikásak - egész éjjel viszkozitáspróbákat analizált. - Szia, gyere már, még szólunk az Ervinnek is, mert a Bélának mondanivalója van - mondtam, és nemsokára ott álltunk együtt, szemben a félig kész, ágaskodó lényünkkel, és Béla magyarázott rajta. Kinyitotta a hátulját, létrán állva pálcával böködte a lágyéki részeket, én meg pár lépést hátrálva átéltem a célbaértek nyugalmát. Végülis büszkék voltunk a lényre, néha úgy hívtuk, a Nagy Kurva, pláne, mióta ilyen szagos-rugalmas lett a bőre. A május-reggeli napsugár megcsillant méteres hüllőtaréján, szelvényes, karcsú horpasza lilásan fénylett, és óriás, bazedóvos szemeiben valami eltúlzott, mámoros fény úszott. Az egyszeri szemlélő meg nem mondta volna egy méterről, hogy az arasznyi szemgolyókban puszta kvarclencsék, protézisek és tenyésztett műszövetek ügyes kombinációját látja. Egyébként is, az egész - behajlított nyakkal 8 és fél méteres - lényünk a nanotechnika csodája volt. Vázizmai a standby-program szerint finoman feszültek-ernyedtek, és ez barátságos ringást adott az egésznek, de volt vagy hatszáz-féle mozdulatsora, több ezer hüllő-hangja. Imre,az informatikus szerint akár dalolni is tudott volna, ha úgy hozza a kedve: ez csak az akarat-generátoron múlt, de azzal egyelőre csínnyán bántunk, nem akartuk, hogy itt elszabaduljon nekünk. És - nem utolsó sorban - szenzációs cikkek sorát jelentethettük volna meg munkánkról - meg a többi, szomszédos farm fejlesztéseiről is - ha nem lett volna totálisan filmstúdiónak álcázva az istállókkal, silókkal tarkított farmunk, és ez az egész projekt. Rodeon Films Village - hirdette a felirat a kilométerekkel és sorompókkal korábbi bekötőút mellett. Szóval, csak álltunk, Béla ismertette az utolsó műszaki megoldást, és lassan újra azt a fajta lelkesültséget éreztük, mint egy éve, mintha az a sok vita és depressziós görcsölés nem is hagyott volna nyomot bennünk. Különleges volt arra gondolni, hogy akár tényleg történelmi kalanddá válik majd ez az egész: másfél év kutatás-fejlesztés és design egy titkos bázison, Kaliforniában, összesen hat kollégával, plusz a családjaik. Mindennap együtt, és valahogy mintha mégsem ismertük volna meg egymást. Igaz is, az új és újabb helyzetek új és újabb hozzáállásokat, kényszeredett én-kombinációkat követeltek tőlünk is - vagy csak egyszerűen ez a lényeg, hogy mi ilyen kiismerhetetlenek, ilyen titokzatosak vagyunk. Akár a NASA projektjei, nameg annak a K63-as kisbolygónak a lényei, akik az űrfotók tanúsága szerint elég hasonlatosak a mi Földünk egykori brontoszauruszaihoz - és akiknek, mintegy megtévesztő ajándékként - készül ez a lény. Hogy - állítólag - párzáskor lehessen befogni belőlük néhány példányt. Nem valami egyenes gesztus, az igaz, de hát a tudomány céljai szentesítették.
Béla javallatai sorra elfogadtattak a kollégáktól, szóval, megtartottuk szokásos reggeli ötleteléseinket, jelentkezett a szokásos csoporttöblet is, úgyhogy újra nagy lendületet vett a munka. Végül, ettől a szép reggeltől számított 10. napon hívtuk Thestis urat, a projektvezetőnket Washingtonból, tesztnavigálásra és műszaki átadásra. Mr. Thestis, ahogy nagy fekete járgányából kiszállt, nem messze a háromkerekűk és egyéb járgányok halmazától, némi feltűnést keltett a gyerekek körében. De mi is éreztük, ahogy szigorú komolysággal, szakállát simogatva váratlan és teljesen jogos kérdéseket tett föl nekünk, hogy az, amit csinálunk, nem puszta művészet vagy tényszerű álmodozás; itt nagy felelősségről és valami komoly esélyről van szó, hogy pontosan minek az esélyéről, azt inkább nem mertük Thestis úrtól megkérdezni, de valahogy jó volt, ahogy az ő aggódó komolysága feltette a koronát ennek az idétlennek látszó projektnek a végére. Úgyhogy, amikor ötödször is, és 320-fokos sókamrában is minden úgy működött, ahogy kell, végül aláírta az átvételit, kezet rázott mindegyikünkkel, feltette a napszemüvegét, és elhajtott. Akkor este nagy búcsúbulit tartottunk, eljött a szomszéd farmokról is az összes tudós és kivitelező és adminisztrátor, még a fejesektől is páran, és nagy mulatság kerekedett. Voltunk vagy hatvanan, a gyerkeket meg nem is lehetett számolgatni. Igazán megrendítő volt a buli fényeiben, zenére, bourbonnal a kézben partizni a szarvasbőgős táncprogramra állított, duruzsoló brontoszauruszunk lábánál, aki - érzékelve a hölgyek parfümjeleit - tízpercenként próbált valami meghághatót találni magának, többnyire persze valamelyik hangároszlopot találta meg. Ilyenkor a kacér hölgyek az oszlop mögül incselkedtek vele, míg ő fortyogó, bőgő hangon ölelgette az acélrudat, és alaposan eláztatta a vigyázatlanokat. Alig bírtuk elállítani a kacagásunkat, olyan kedves volt ilyenkor az az ellankadt, méla szaurusz-tekintet, amiben persze nem kevés része volt Ervinnek, a plasztikai specialistánknak. - Remélem, ott fent is legalább ennyire lesz képes felhívni magára a figyelmet - mondta vidáman Thestis úr titkára.
Végülis másfél évnek kellett eltelnie a nagy eseményig. Akkor már épp megin északon éltem egyre szaporodó családommal, - épp valami hadrafogható planktonokkal kísérleteztünk egy EU-s projektben - amikor a BBC esti híradója hosszan tájékoztatott az eseményekről: Sikeres leszállást hajtott végre a NASA Genom nevű Műholdja a naprendszerünkbe érkezett K63-as kisbolygó felszínén, ahol - az űrfotók tanúsága szerint - a csalihímnek szánt tarajos mű-brontoszaurusz képes volt előhívni bolygólakó "fajtársait", majd a nőstényekkel történt, a felvételek tanúsága szerint minden bizonnyal sikeres párzás útján sikerült bejuttatni az emberi genom egy speciális változatát a szervezetükbe. Ezután sikeresen visszatért a fedélzetre, de - mivel a kutatók akarat-generátort építettek a lénybe - hamarosan visszaszökött, és elvegyült az összesereglett tarajos brontoszauruszokkal. Így a műhold a lény nélkül volt kénytelen visszaindulni a Földre. Egyébként ez egy hosszú kísérlet, melynek részeredménye 270 év múlva lesz látható, amikor a kisbolygó ismét naprendszerünk terébe ér. - Na, jól megadta nekik a Nagy Kurvánk, a mindenit! - lelkendezett magánkívül Béla, aki épp velem volt itt a planktonharcos-projekten is, és most épp a kávéját öntötte a konyhaasztalunkra - gratulálok, Ferikém, el se hiszem, hát sikerült a nagy orgazmus! Este durrogtak a pezsgők, aki átélte a hír súlyát, velünk ünnepelt. De akkor lettünk csak igazából vidámak, akkor éreztük, hogy jó élni, mikor másnap a fjord feletti parkban kettesben sétálva a Béla elárulta nekem, hogy annó összebeszéltek a Lajossal, és a Lajos tőle vett szaporítómintát, azt alakította át olyan genomosra. A hivatalos, Humán Genomos NASA-s cuccot meg csak a póttartályba tette, ha valami gáz van, de hát nem volt gáz. - Szóval, apa lettem, Ferikém! - Gyanús voltál nekem, te, bolygó-apuka! - vertem hátba barátomat. - És mivel igen valószínű, hogy a mi Nagy Kurvánk sikeresen termékenyítette meg a K63-as jónéhány szauruszát, bizonyára felemelő látvány lesz, ahogy 270 év múlva a sok Béla-módra okoskodó állattól lépni se lehet majd azon a kisbolygón.
08.02.21. szalamiki