"Nálam szomorúbbat ki eszelhet ki?
Ja, maximum a Szalamiki"
- mondta állítólag Pilinszky a koncepcióm kapcsán, én ezt persze nem hiszem. Viszont vallom, hogy amint a csiga-szakértő szerint "minden csiga", úgy szerintem minden költészet. Most épp ezt.
Régebben azon töprengtem, hogy micsoda hülyeség, a szavak a szavakkal tartanak, a képek meg a képekkel, de magasabb szinten nem illusztrálják egymást, hanem csak - mintegy véletlenül, esetleg szerencsésen - egymás mellett állnak. Mint mondjuk Rubens Három-gráciás képe nem lenne rosszabb, ha Három molett hölgy címen lenne ismert, de így jobb, hiszen hirdeti az összefogást a Mitológiával, a kép-szöveg-szövetséget. És a Három grácia történetének se jobb, se rosszabb, még a történet történetének sem (tudniillik, a feldolgozások történetének), hogy mikre ragadtatta a gráciás téma az ábrázolóművészeket.
Aztán mégis, magam is folyton a sablonsztoriknál, a sablonszituknál és a csontig rágott verssoroknál kötök ki. Mert el kell áruljam, némelyik költővel, verssel szenvedélyes a viszonyom, egyik nap gyermekded baromkodásnak, másik nap zseniális épületnek tartom ugyanazt a verset, ciklust. Novelláknál, regényeknél szó sem lehet ilyen kilengésekről, ami szar, az szar marad, de Ady, Kosztolányi vagy Pilinszky tőlem akár szinte naponta foroghat a sírjában, ide-oda.
Az már megint másik érdekesség, hogy kellemesen megfér egymással Berzsenyi és Pilinszky, nem akarom külön indoklni, miért, hiszen a Trabantban és a Bentleyben is van valami közös a négy keréken túl: az, hogy különleges anyagokból készültek. Mondjuk, elhallgatnék egy Pilinszky-Berzsenyi-párbeszédet:
- Hallod-é, komám, a filemile zengését, amint a hajnali Zephyrt Myrtyllel öleli által!
- Nekem ezek alvó szegek. A semmi ölel, te katatón!
- Né, csak nem ballábbal ébredt az úr? Vessünk csak ámuló tekinteteket a természet ajándékira, jer hát, járjunk a berken, Lollival s Lillyvel, jer hát!
- Menj csak, vidd a szeretőidet... most én inkább megtanulok vágyakozni egy tekintetre, egy mindörökké mixödémás kézre.
- Ím, nem festhettem le szebben szívünk kínálkozó kalandját, de ha úgy vélekedel, idősebb szolgálóim közt bizonyára találsz vánnyadtabb kezűt, kinek Kronosz rútul kisebzette ráncait, azt szemlélgesd hát.
- De elég nekem egy híd, egy forró betonút, amint üres szobába mered, hogy...
- Na jól van, maradj magadnak, ki nem igazodhatom rajtad...
- ...amint megkavarja a kávét, elfut a párkányon, évmilliókba...
- Isten véled hát, ha mégis meggondolád a dolgodat, bizton meglelsz minket a füzesben vagy a dombhát egynémely zugában, üdv néked!
- ...és egyedül, az éles estében, ahol nagyon maga van, háttal mered átizzadt sóhajára... na, igen... Hé, Dániel! Várj, bocsáss meg, kicsit elbambultam! Hé-é, megyek már, kit is mondtál? Lollit is visszük? Megyeeek!