Mily cudar idő!
A tudás hatalmának nemezruhájában izzadt egy üde réten,
mialatt naiv lánykák táncikálták körül,
egyikük azt dalolta: "Nem ez, nem ez!",
és rétegről rétegre fejtették róla a nemezt.
Előszó
Volt egyszer egy sziget a mai Óceánia területén, ami elsüllyedt. Lakói csodás jólétben éltek, és mivel elsüllyedésükkel így egy egész népként a képletesbe léptek át, elvesztük egy új mufaj bölcsője lett: az utópiáé. Utópia - seholország - az első utópia cime volt, Morus Tamás muve, később Francis Bacon is megírta a maga változatát, Új Atlantisz néven, de mielőtt a végére ért volna, meghalt. Négyszáz esztendő telt el azóta, és most, hogy a garázsban végre időkonstruáló szerkezetet építettem, és ezen írás előlegén elszállíttattam magammal Óceániába, és Spielbergék is épp beálltak a forgatásra, bevilágítva az alkotmányt, itt állunk a homokpadlaton, már csak a rendezői utasításra várok. Mehet! Megnyomom a kockázatos kísérlet indítógombját, felveszem az altatómaszkot és...
Álmomban hajótöröttként hánykolódtam ismeretlen habokon, már-már szomjanhaltam, egyre ernyedtebben öleltem a szöges uszedékfákat, mikor végre kies szigetet pillantottam meg. Ájultan vetődtem partra, órákig feküdtem, míg annyi erő szállt belém, hogy föltekinthessek. Egy rózsamintás, ringó partijárgányt pillantottam meg, viháncoló kisasszonyokkal; csak később, a novella után derült ki, hogy polgári szolgálatos prostik voltak, akik néhányfős őrjáratokban cirkáltak a parton, és kéjt osztottak a rászorulóknak. Most még csak szépek, kedvesek, fényes bőrűek és éteriek voltak, gondoltam volna, ha lett volna erőm gondolkodni. Vizet! - nyögtem, de ők csak a különféle szolgálataikat ajánlották föl, tapogattak, masszíroztak és élvezkedtek rajtam, nekem meg jártányi erőm sem volt, így hát tűrnöm kellett, hogy bevégezzék nemi feladatukat. Ekkor frissen fölkeltek, megigazították nagy rózsamintás egyenruháikat, és szaporázva, vidám rikkantásokkal továbbálltak úszógumikerekű, mubőrsarkú járgányukkal. Egyikük otthagyott mellettem a homokban egy féligivott üdítőt, vidám krixkraxok voltak a betűi. A szigetlakók írása - gondoltam. Egyből kiittam, az utolsó cseppig. Nagy, érzéki csönd lett, s e csöndben, mikor a szinte állandó fuvallat susogása is épp alábbhagyott, a távolabbi dűnék felől halk nyögéseket, zizgéseket véltem hallani. Támolyogva fölálltam. És igen, száz teknősként nyögve, fészkelődve ott hevertünk valamennyien, a hajdani legendás legénység tagjai. És én bizonyultam eme alvadt mozdulatú század kapitányának, hiszen én már ittam valamit, és lábra bírtam állni. Fölébük magasodtam.
Először is vizet kellett szereznem a legénységnek. Végre fölnéztem hát, a gyümölcsfák gondozottan bontogatták lombjaikat a parti sétány fölé, míg beljebb kusza bozótba szövődtek. Az úton fonott sóssüteményből készített kecses láncocska jelezte a sávelhúzást, mögötte, a járdaszegélynél polgári szolgálatos útkaparók tevékenykedtek: illatos gumicukoroldattal kenték be a burkolatot, és gumimacikat nyomkodtak bele, valami sajátos minta szerint. Nem mentem inkább közelebb, csak megnéztem lábam alatt a már elkészült útszélét, lazán intettem nekik, mire ők megálltak munkájukban, kiegyenesedtek, kisimogatták egyenmellényüket, és felém fordulva a mellük előtt összetették a kezüket, mint valami japán fogadósok.
Micsoda seggfejek - csóváltam a fejem, majd koszlott ruhám széleit összefogva teleszedtem magam illatos gyümölcsökkel, és hordtam éledő, csodásan átváltozó legénységemnek. Pár óra múltán már egész rendes kalózformájuk lett, már nem látszottak parti teknősöknek. Akik lábrakaptak, mint valami friss rugó, kihúzták magukat, egyenes módon megköszönték segítségemet, én meg sorra megkérdeztem a nevüket. Jim, jelentem uram. Joe vagyok, uram. Jason vagyok, kérem, ő, a társam meg Jack. Kicsit csodálkoztam: Mivégre, hogy mindannyiotoknak j-vel kezdődik a neve? Jelentem, uram, ábécérendben soroztak minket, a mi betűnk volt a legütőképesebb csapat, csak egy gonosz fuvallat elveszejtette a hajónkat, minket teknőssé változtatott, mondta Jerry. Nagy kópé vagy, fiam, gondoltam. ők persze nem kérdezték, én honnét jöttem, és jobb is, mert nem tudtam volna. Rendben, legények, komoly feladat előtt állunk, szóltam, és igyekeztem hozzá komoly arcot vágni. Felszerelést rendbehozni!, fegyvert kell szereznünk! Persze még ottani önmagamként is éreztem, hogy ez a szöveg még álomnak is rossz, nemhogy írásnak, de akkor és ott az volt a legfontosabb, hogy értelmet adjak a létünknek, ottlétünknek, ha már így alakultunk, így kifele, előrefele. Úgyhogy igenis, ott és akkor jó volt hazafias férfiérzületet csiholni az én új j-népembe. Számbavettük magunkat, felszedelőzködtünk és elindultunk az ápolt parti sétányon, hogy megkeressük a sziget királyát. Közben többször teleettük magunkat az útmenti édességfákról, kopaszmogyoró-cserjékről és az azonos távolságonként elhelyezett élelemdepócskák egységcsomagjaiból, elanekdotáztunk mindenféle kalóztörténeteket. Elmondtam nekik kalandomat a kisasszonyokkal, mire egészen megriadtak: Jason persze egyből el akarta látni a bajukat, Joe viszont úgy gondolta, ez biztos valami csel. Még jó, hogy megúszta, uram! Így mentünk. Egy úgy-ahogy összeszedett csürhe benyomását kelthettük volna, ha lett volna szemtanúnk: borostásan és félig rongyosan, szemünk nyersen csillogott. Így telt el, andalgó menetelésben három nap, az útkaparóknak lazán intettünk, ők tisztelettudóan köszöntöttek minket, a polgári szolgálatos prostik elől meg, mint holmi vadállatok, bebújtunk a bozótba. Parancsba adtam, hogy senkit nem bántunk, de azért minden legény összefabrikált magának valami fegyvernek-beillőt a pár nap alatt: ki-ki hegyes karót, vagy csúzlit, tákolt alabárdot. Fegyvert kell szereznünk - mondták vissza nekem. A negyedik napon kezdett ránknehezülni a gyönyör nehéz, édes monotóniája: állandóan ugyanaz a csodás tengerpart, ahova le-lerohangáltunk pancsolni, birkózni, ugyanaz az ápolt, ligetes fasor és a dolgukat végző mindenféle szolgálatosok fel-feltűnése, akik, ha egyikünk mondjuk heccből tönkretette a járgányukat, vagy elvette szerszámaik valamelyikét, egyáltalán nem haragudtak, hanem egyből megszaporodtak újabb, őket szolgáló-reparáló polgári szolgálatosokkal, akik adtak a szomorkodónak másik szerszámot. Soha senki nem szólt egy rossz szót sem, egyre csak azon voltak, hogy kijavítsák a kijavítandókat, és japánosan tisztelegjenek, szóval, egyre inkább irritáltak.
Mi pedig úgy sóvárogtunk a rossz szóra. Egyelőre tehát nem bántottuk őket; egyfolytában valami letérőt kerestünk a sziget belseje felé, már mindenkinek belefáradt a szeme a monoton, átjárhatatlan édességbozót messzi hajlatainak fürkészésébe... Tudtam, hogy ilyenkor valami kulcsot kell keresnünk valami megoldáshoz, hogy feloldódjék a tömör gyönyör átka, különben fellázadnak létük ellen ezek a derék legények, és visszamennek parti teknősbe. Hirtelen megálltam hát: Uraim, állj! Állj! Itt most keresztbevágjuk az utat! Hogyan, uram, hogy érti, kérem? - kérdezte Jackson. Hát épp ez a lényeg, Jackson! Sosem érnénk oda különben! Szerintem spirálba tekeredik a tér, és mi át kell szeljük a dimenzióhatárt, fiam! Milyen határt, uram? Majd később elmagyarázom. Jerry, nálad van az a kisvéső, hát minél lejjebb vágjátok át! A pillanatnyi furcsállkodó zavart egykettőre kemény munkazaj váltotta föl. Nem telt bele három óra, és át volt vágva a burkolat, jó hetvencenti mélyen és másfélméter szélesen. Talán elég lesz, gondoltam. Egyébként a gumimaci-réteg alatt medvecukor-zúzalék volt, alatta valami piskóta, az aljzat meg nagytömbű tömörített fehércukor lehetett, de ez most nem érdekes. Járhatatlanná tettük a part egyetlen, gumimacikkal-kirakott szegélyű, mívesen gondozott útját. És lám, hogy bevált a számításom, Jagger egyből megpillantotta: Út a láthatáron, uram! Befele visz, ott, ott, fel a dombra!, Nagy volt az öröm. Egyébként ugyanolyan tündéri, gondozott, kiességében pont olyan unalmas volt, csak a burkolati macicukor-minta volt most kissé eltérő - szerintem olyan mandalás, gondolkodott el Jonathan. Uram, ez egészen jó védelmi rendszer, nem gondolja? - vetette föl Jarrett - hogy négydimenzióban van a parti sétány. Fene se gondolja, hogy le kell ásni a fehércukorig! Na igen, fiam, de mi sem egészen azok vagyunk, aminek látszunk! Nemde, Jimbo? Így baktattunk. Mire a második kanyarban is eltűnt a csapatunk, már hallottuk a reparálójárgányok érkezését és a vidáman felizgult munkazajt a part felől. Idegesség és szánalom vegyült Jerry és Jim hangjába, ahogy találgatták a polgári szolgálatosok emberhez méltatlan, egyénietlen viselkedésének okát. Talán megműtötték őket? De a többiek is elégedetlenkedtek, szinte lázadoztak, én meg tudtam, hogy ez nemigen szerencsés, még a végén ők is elvesztik emberformájukat. De szerencsére a sziget szinte minden percben olyan új oldalát mutatta, hogy sétánkat méltán érezhettük kalandnak; ez pedig egykettőre visszaállította hazafias kis népem létbe, küldetésbe vetett bizalmát. Vadul csillogó szemmel meneteltünk hét nap, hét éjjel, míg egy dombhajlat után szétnézve megpillanthattuk végre a várost.
Egy óra múlva már a határ sorompójánál tébláboltunk, ahol a halványbőrű őr egy nyakbalógós kütyüt tekergetve dekódolta ismeretlen nyelvű kérésünket, ami magyarul így szólt: Jónapot, tisztelt uram, hajótöröttként vetődtünk e szigetre, a királyt keressük, hogy némi fizetségért felajánljuk neki szolgálatainkat, hogy hajót építve távozhassunk. A fickón látszott, hogy érti ugyan, mit akarok, de kütyüjén át közölte - amit az géphangon kizengett felénk - hogy nem szerepel ilyen kérés a listáján. Nem is kell, hogy szerepeljen - próbáltam újra - csak... Pár pillanatig értetlenül nézett, majd visszatért az újságolvasáshoz. Nyelni sem tudtunk, hogy ez az izomtalan gyűrűsféreg ilyen arcátlan lehessen a vendéghez, de valahogy meggyőztem őket, hogy nem érdemes most még erőszakoskodnunk vele, inkább találjunk ki valamit. Például... de Joe ekkor a sorompóhoz lépett, és két ujjal kitépte helyéből a helyzetjelző-kábelhuzalokat. Nem kellett soká várni, két perc alatt megérkezett a reparálójárgány, felnyitotta a sorompót, mi meg vidám napközisekként beözönlöttünk rajta, mind a százan. Köszönöm, Joe, sóhajtottam. Ugyan, uram! - rikkantotta vissza. A többiek csalódottaknak látszottak, hogy még egy kevés erőszakra sem volt szükség.
A város óriás, gépesített ligetre emlékeztetett, a legények kisebb csapatokra oszolva vonultak előre, mintha osztálykiránduláson lennének. Szigorúan sorra kérdeztek mindenkit, de egyenlőre nem kaptak érdemi választ. Lassacskán kiismertük magunkat. Érdekes volt például, hogy az autók az út szélén láthatólag közösek voltak. Csupán néhányfajta foglalkozást űztek ezek a városlakók: természetgyógyászok, biztonsági őrök vagy szépségszalonosok voltak, a többiek meg mind polgári szolgálatosok - őket elég egyszerű volt fölismerni kissé japános mozdulataikról. Szélütött háziasszonyokként rohangásztak, vagy mint eminens hangyácskák küzdöttek a szebb városért. Mindenki kihangosított telefonon beszélgetett, fizikai hollétükkel nemigen törődtek. Beszédük mint patakcsobogás. Voltak keresztutcák is: hosszú-hosszú egyenesek, messzi végeiken színes kockáknak tetsző fényes objektumokkal. Jóléti kertvárosnak tűnt ez az egész, vagyis autók-utak-házak-emberek kellemesen elrendezett összességének. Semmiből nem volt két egyforma, ami pedig volt, mind finom harmóniában állt egymással. Csak úgy áradt a szelídség mindenünnen. Előre figyelmeztettem a legénységem, hogy akit erőszakoskodáson érek, teknőssé változtatom, és ezt szerencsére elhitték. Legénység! - szóltam hozzájuk - Jöjjenek közelebb! A sziget királyát keressük, nyilván a főút végénél lesz a palotája, csak rá kell jönnünk, hogy a végét hogy találjuk meg! Előre, és amint találunk valami kis teret, óvárost vagy parkot, leheveredünk, tervet készítünk! - harsogtam.
Sajnos hamar rájöttünk, hogy itt nincs semmi más, csak ez az út, amin megyünk. Az üzletek pedig sorban: szépségstúdió, masszázs, szoli meg ilyenek. Kocsma sincs. Biztos voltam itt is a négydimenziós védelmi trükkben, abban, hogy ez látszatváros, de lehet, hogy csak a féregszerű jólét borzalmát akartam magamtól elhessenteni. Nem érdemes ész nélkül előremenni, a negyedik dimenzió átmenőpontját kell meglelnem, akárcsak ott lent, a parton. Szóltam hát: Jason, Jim, Jerry és te is, Jerod! Tereljétek össze ide a többieket, hogy kitaláljuk, mitévők legyünk! Nemsokára összecsoportosultunk, és én a ligetes fasor mértani közepére elhelyezett áruelosztó bodegasor tetejére állva patetikusan beszéltem a századnak. Már nem is törődtünk a néppel; teljes forgalmi dugót okoztunk, mégsem hangzott el egy dudaszó sem. Láttuk, hogy egyszerűen nincs következménye a tetteinknek. James jelentette, hogy ő intésem ellenére erősen megfogta egy férfinak látszó járókelő vállát, hogy ráfigyeljen végre, és mondja meg, hol lakik a királya, de az csak annyit mondott, hogy ááá, neee. John és Jeremy arról számoltak be, hogy hogy ez a ligetközépen végig elhelyezett bodegasor liftezős polcokkal van ellátva, szóval, amennyire meg lehet ítélni, nagyjából minden elképzelhető árucikk bárki számára bármikor ingyen hozzáférhető, akár nekünk is. Jason meg azt mesélte, hogy látott egy koccanást az egyik hátsó ligetsávban, mire egyenruhás alakok termettek ott, elszállították a sérült járgányokat, aztán hoztak helyettük másikat, a fényes-végű keresztutcák egyikéből. A többiek is érdekes megfigyeléseket tettek, amikről most nem számolok be. Ekkor, miután mindenki beszélt, így folytattam: Urak, látnivaló, hogy a szigetet belengi a fajfenntartás tisztelete. Nekünk mindehhez semmi közünk! De bizonyos, hogy meg tudjuk találni azt, aki kieszelte és útjára indította ezt a rendszert, és kell lennie valami hivatalnak, valami központnak, ami kontrollálja a rendet. Talán az emberek okmányaiból, a hozzáférhető iratokból lehetne következtetnünk. Mostantól az a parancs, hogy motozzuk át módszeresen őket, ellenállástól úgysem kell tartanunk! Oszoljanak, egyedül vagy csapatokban, holnapra jelentést kérek! Azzal befejeztem, mindenki kimenőt kapott, és ezután naponta egyszer, reggel tízkor találkoztunk ugyanazon a helyen.
Néha elnézegettem a legényeimet, ahogy őrjáratokban, céltudatosan vonulnak erre-arra, és bevallom, csodálkoztam, hogy - habár akármelyikük félkézzel elhajíthatta volna bármelyik ittenit - nem bántották őket. Nyilván nem partnerek. A nőket sem kívánták: talán, mert megszokták, hogy legalább egy kis ellenállásba ütközzenek, aminek hiánya nyilván lelombozza őket? Ugyanis sehogy sem éreztem akkorának a parancsnoki tekintélyem, hogy ilyen visszafogottá tegyek ennyi hétpróbás fickót; ha író lennék, és nem százados, bizonyára tudnám erre a választ.
Telt az idő, gyűltek a tapasztalatok. Rájöttünk, hogy amint az autók, az áruk, úgy az ingatlanok is mind közösek, és nincsenek főbb épületek, hivatalok, és hogy mindenki bárhol lakhat, és egyáltalán, minden közös. És minden munka merőben önkéntes. Kezdetben még fölfedeztem embereim arcán azt a paradicsomi örömöt, amint az árueloszó depók előtt állva annyi aranyékszert, drágakövet szedtek ki maguknak, amennyit csak elbírtak, és annyi öreg whiskyt, amennyihez kedvük volt, de a kifogyhatatlanság keltette spleen csakhamar mindegyikük arcáról lefagyasztotta a mosolyt, eloldalogtak nemsoká, nagy, szemétté-vált aranyékszer meg mócártgolyó-kupacokat hagyva maguk mögött, amik szelektív eltakarítására három percen belül megjelentek azok az idegesítő polgári szolgálatosok. A messzi, fényes, kockoid épületekre is kielégítő magyarázatot kaptunk; azok voltak a szakosított termelőegységek, ahonnét szabott időközönként áruterítők jöttek elő, és ahova visszavitték a szemetet: a levetett ruhát, összetört járgányt, félig rágott almát, bármit, és mindent a maga helyére. Nem volt hát külön szemetes, mindent csak el kellett ejteni. Volt viszont vécé, frssítőállomás, fürdőbódé, meghatározott gyakorisággal. Több nap, tán egy hét is eltelt így, mindenhova bementünk, követtük a bennszülötteket, felforgathattuk mindenüket, de nem leltünk semmiféle okmányt, igazolványt, sem az épületekben, sem a gyárakban. Mindeközben persze alig bírtunk betelni a sokféle csodálatos, míves tárggyal: Jason és Joey például jó félóráig nézett egy rugós kést, Jeremy pedig valami ezüstös üvegvégű henger rendeltetésére próbált rájönni, órákon át. Aztán egyik nap én is hallottam, ahogy Joel és Jasper vigyorogva mesélte Jacobnak, hogy bepattantak egy limuzinba még kedden, másfél napot kocsikáztak előre, és akkor véget ért ez a liget-út, bizony! Valami félig elvadult ősparkban folytatódott, ami több régi, kovácsoltvas kapun át kanyargott, és egy ódon, cirádás villánál volt a vége. De akkor valami szörnyű hangot hallottak, buborékok indultak mindenfelé, rossz érzésük lett, és inkább visszajöttek. A buborékok miatt? - csodálkoztam. Hát, uram, nem lett volna tanácsos... de van más is, uram... az, hogy hogy fura, de a visszaút csak kábé fél nap volt, nem, Joel? Aha, nade mindegy, fő, hogy ittvagyunk.
Azonnal összehívtam mindenkit, és nemsokára már autókaravánban haladtunk a város remélt végéhez. Sajnos a telekommunikációs kütyükhöz nem értettünk, így ha valami fontosat akartunk, mindig együtt álltunk meg, egymás mellett - természetesen teljes útzárat okozva. Embereim napról-napra egyre érzelmesebbek lettek, ki tudja, miért. Úgy emlékszem, Jerome volt az első, aki a maga halk módján egy megjegyzést tett a barátjának: Te, Josh, én úgy ennék már egy gulyáslevest, vagy egy sima zsömlét vajjal, és nem ezt a bő választékot. Akkor jött rá Josh: Nem furcsa, hogy madarakon és szobaállatokon kívül más állatot nem is láttunk? És valóban, a szigeten például nem voltak rovarok. És zene sem volt, és még a zörejek se voltak zörejzenék. Mindenki olyan volt, mintha le lenne vákuumfóliázva, mintha nem is lenne itt. De akkor hol vannak valójában?, tunődött Jerome. Talán a füldugós kütyükben hallgattak valamit ezek a boldogok, ahogy gúnyolgattuk őket, de tudom, hogy azt éreztük volna, ha zene. Magából az életből hiányzott valami ritmus. Jockey pedig már folyton puffancsot akart enni, de olyat, mint előző életében, nem azt a muffin-szerű gombócot, amiből óriás választék volt. Az is lehet, hogy van olyan puffancs, amit Jockey szeretne, csak tiszta lehetetlenség meglelni a választék miatt. Ott áll már fél órája a kenyérikonos automata mellett, nyomja az előrenyilat, figyeli a számokat, mellette már combtőig érő kupacban kerek pékáruk, a polgári szolgálatosok serege darabonként kapkodja és viszi őket a szelektálóba, Jockey meg abbahagyja, némán sír, csak a széles válla rezeg. Egész megesett rajta a szívem, tudtam, hogy kikészült, már-már azon voltam, hogy elbocsátom hű katonáim, de ahogy néhányuknak szinte óráról órára teknőcösebb lett a mozgása, rögtön hangnemet váltottam. Mert igen, így lehet belegémberedni az élet aranyfészkében való ücsörgésbe! Nyers lettem: Legénység! Sorakozó, fontos beszédet tartok! Utunk fogy, kérem, viselkedjenek saját mércéjükhöz méltón! Bizonyos vagyok benne, hogy megleljük a megoldást, mielőtt még mi is beleoldódnánk a boldogságba! Mindenkitől feltétlen engedelmességet követelek, különben teknőssé teszem! Szerencsére még hatottak a szavaim, bár néhányukon már nagyon látszott, hogy átveszik azokat a tétova, gyermeteg, méltatlan mozdulatokat, amik látásától szinte a hányinger kerülgetett immár napok óta. Úgy haladtunk, ahogy csak bírtunk, négyen-öten autónként, hogy lehessen beszélgetni. Küldöttség a királyhoz - ha létezik egyáltalán.
Már több, mint három napja voltunk úton, és csak nem akartunk odaérni, Joel és Jasper csak értetlenül rángatta a vállát. Ez a rohadt négydimenziós trükk, ez a fénytelen, harctalan harc - morogtam, miközben egy rossz, émelyítő érzéssel küzdöttem: Jockey mellettem, a szemem láttára vesztette el percről percre emberformáját, és lett teknős. A járvány több legényen is kiütközött, sorra lett teknőssé Joel, Jackson, Jason, és a kis Jacques; ilyenkor kettős index-jelre megállt a konvoj, a félmázsás jószágot kitettük az árubodegasor mellé a pázsitra legelni, s már mentünk is tovább. Ilyenkor úgy csapta be ki-ki az autó ajtaját, meg úgy adtunk gázt, mintha valami veszélyes hulladékot hagytunk volna ott. Azt hiszem, már egy hete mehettünk, ugyanazon az úton, ahol korábban az a két legény, és senki semmilyen ismétlődést nem tapasztalt. Ugyanaz, de mégsem. A hangulat a gondozott bokrokkal, padokkal, ahol kicsik és nagyok üldögéltek vagy sétáltak együtt, a szedált és túlzottan kiszámított mozdulatokkal, tökéletesen hasonló, őrületes félmosolyukkal. Kemény vezetéstechnikánkon mindig felkapták a fejüket, majd vidáman futottak oda az ajándékba odapottyantott parti teknőcökhöz. Fullasztó volt ez a jólét, talán magában a levegőben volt benne, és aki beszívta, megkapta a kórt. Óránként vesztettünk egy embert, talán az akaratgyengeség szab sorrendet - gondoltam. Ahogy teltek az órák, kezdtem úgy érezni magam, mint akkor, hajótöröttként, a szöges fadarabokat markolászva. Csak ott még az volt a jobb, hogy emberként halhattam volna meg. Szóval, elegem lett. Állni vagy haladni, teljesen mindegy. Hirtelen megálltam hát. Még látszólag tehetetlenül, émelygéstől gyengén, de már tudtam, mit csinálok. Nem kívülről, hanem innét, bentről lettem határozott. Idehozom az út végét, most. Az már mindegy is volt, hogy egyébként mit teszek, mert hát - gondoljunk csak bele - mit lehet egy ilyen szigeten egyáltalán tenni? Megálltak mind. Lassan elkezdett fájni a szívem, semmi több, bólintottam, indultunk. Látszólag ugyanolyan maradtam. A legközelebbi megállónál Jeremy is úgy lépett oda hozzám, mint valami reménytelen szerelmes: Uram, kérem... rettentően sajnálom ezeket az embereket. És a mi teknőseinket nem sajnálod, fiam? De, kérem... de nem jobban, mint ezeket a szerencsétlen boldogokat... ennek, kérem... így kellett lennie. Erőltetett szigorral néztem rá: De ugye tudod, fiam, hogy nem én tettem, hanem ők maguk akarták? Tudom, uram, ön sose tenne ilyet. Maga szeret minket. Mondta, és látszott, hogy most rágyújtana, ha tudná, melyik bódé melyik gombját hányszor nyomkodva lehet cigarettához jutni.
Megparancsoltam Jasonnek, hogy vegye számba a csapatot. Negyvenen maradtunk, uram! Teknős lett Jerry, Jacques, Joel, Jason, Jockey, Jagger, Jameson, Japheth, Jarrett, Jonathan, Jason, Jerrick, Jimbo, Joey, Jerome, Jackson, Jiftach, James... Elég, fiam, csak annyit mondj, hányan maradtunk! Tizenhárman, uram! Szép kis szent maradék, morogtam, na, akkor öt autó is elég lesz, úgyhogy, ha Joe elmajszolta végre azt a párolt karalábéját, indulunk tovább! Tompán csillogó szemmel, fáradtan, reményen-túli reménnyel szedelőzködtünk. Ahogy továbbhaladtunk, a nép tekintete mintha megváltozott volna: jeges pillantások kísértek a ligetsáv széléről, és én már tudtam, hogy ez jót jelent. Lassan hűlt az idő, errefelé mindent elborított a november. És ez nem évszakot, ez helyet jelölt. A levegő sűrűbb lett, szmogszerűen nyálkás szöszök lebegtek mindenütt. Végetértek a házak. Ekkor egy ódon barokk kovácsoltvas kapun haladtunk át. Lassítottam, mert itt már gereblyézett borsókövek ropogása váltotta fel a gumimacimintás burkolat röcögő, gyöngéd surrogását. Újabb kerítéskapu következett, rúdjai alaposan megvastagodtak a sok rátapadt nyálkától. Azán meg ezüstfenyőerdőn haladtunk keresztül, az út egysávossá vált és finoman kanyarogni kezdett. A kavicsok mindenütt szépen gereblyézve fénylettek, látható volt, hogy jó ideje nem jött erre senki. Ahogy még jobban lelassítottam és leeresztettem az ablakot, apróbb-nagyobb szappanbuborékokat pillantottam meg a park ősfái közt. Egyből félreálltam, erre a többi jármű is megállt, intettem, hogy gyalog menjünk, mert már megint túl sok a gyanús érdekesség. Vajon ezt mondta Joel, ezeket a buborékokat? tűnődtünk, de már nem kérdezhetjük meg tőle, sem Jaspertől - merengett Jacob egykedvűen. Bakancsával félrerugdalta az útszéli füves-humuszos avart, aztán hirtelen lehajolva örömmel felkiáltott: Nézd csak, Joe, ganajtúró! Hirtelen mindenki megélénkült, odafutottunk mind, és mint az óvodások, lelkesen álltuk körbe Jacobot, aki úgy mutogatta nekünk, mint az első élőlényt hetek óta. Mondjuk az tény, hogy egy bogarat sem láttunk a konzumparadicsomban, ahogy Joe nevezte a várost. A várost, amiről akkor most kiderült, hogy tulajdonképp zsákfalu. Ott álltunk, boldog szédelgésben. És bár enyhe mosószappan-szaga volt a hideg erdei párának, már éreztük azt a hamisítatlan novemberi tűlevél-avar-szagot is, meg a gombáét, a tőzegét. Pár perc séta után tágas udvarrá szélesedett és végetért az út, amitől balra egy végeláthatatlanul nagy fémbarakk nyúlt el, akkora, hogy a nyálkás ködbe veszett a vége. Jobbra egy nagy telep volt, udvarok, fészerek és bódék szövevénye, mintha egy kutatóbázist vegyítettek volna egy tüzépteleppel. Szemben velünk pedig, közvetlen az orrunk előtt szerényebb mészkőépület, enyhe plébánia-hangulattal. Az egyik tornyán kereszt alakú szellőzőnyílás, amitől némileg megnyugodtam, mert egyébként az egész helyben volt valami nyomasztó. De nem olyan émelyítően, mint a ligetben, hanem csak a szokásos, félelmetes módon. Egész elszoktunk már a félelmtől, de most újra féltünk, és érdekes, szinte jólesett újra csak egyszerűen félni.
Derítsük föl a terepet - szóltam a tizenkettőnek - Jacob, John és Jim, ti arra, nézzétek meg azt a végtelen hodályt, Jesse, te járd körbe a házat, Jethro és Joe, nézzétek meg a tüzéptelepet, Jeff, te itt őrködsz az udvaron, és füttyentesz, ha bármi gyanús van, a többiek velem jönnek a plébániára! Negyedóra múlva ugyanitt! Azzal mindenki a dolgára ment, Jeff meg karbafont kézzel, kisterpeszben forgatta a fejét utánunk.
Először az oldallépcsőn mentünk fel, az ajtó furcsamód nyitva volt, kis plébániairoda lehetett egykor, nyitott anyakönyvvel a középső empire asztalon, vastag porréteggel a bejegyzéseken. Jack egyből elkezdte felolvasni az utolsókat: z-634.473 - Kedvescica Ella, aszongya, 1827. 09. 06., hű, akkor az utolsó bejegyzés is hetven éves! Akkor, ha ugyanaz az időszámításuk - teszem hozzá. Továbbolvas: Na, ez meg mi? Nagyfaszú Tibcsi, 1827. 12. 30., Furulyás Manci, Hatlövetű Feri, Főnök, itt aztán nagy élet lehetett! Na, húzzunk innen - morogja undorkodva Jerod, Ne még, kiáltotta Judas, itt is egy nyitott könyv! Odaléptem, ez bőrkötéses, fekete, vaskos halotti anyakönyv volt, a legutolsó bejegyzés negyven évvel későbbi a másiknál, a fedelén négy ezüst betű: KÓMA. És ugyanúgy, rendben a bejegyzések: Nagytorkú Emma, kómába 1862. 04. 21., Csőrös Lidi, kómába 1862. 04. 22. Szóval, mégsem anyakönyv. Azt hiszem az áhítatot is másképp fogták fel, mondtam, és becsukattam a könyvet. A többi irodában és a folyosókon végig is ilyen halotti meg kómás anyakönyvek sorakoztak, egyet-egyet még levettem és felütöttem, élénk eperillatú volt a papírja, szinte szétáradt bennem az érzékiség, másodpercekig mozdulni sem tudtam. Nincs itt semmi más, főnök - mondta Jack. Nem baj, érdekességnek ez is bőven elég. Menjünk, Jeff már biztos ideges. Egész megszédültem az eperillattól, Jack! Ekkor távoli füttyszót hallottunk.
Jacob, John és Jim a végtelenített cipősdoboz-alakú építmény felé vette útját. Úgy állt ott rozsdamentes csillogásával a nyálkás ködben, mint egy párperce odatett óriás szerszám, frissen, amit bármikor felkaphat egy kéz. Természetesen zárva volt az ajtó, úgyhogy a szellőzőn át jutottak be. Egy irgalmatlanul szimmetrikus előtérben találták magukat, obszcén és keresztény hieroglifák keveredtek egymással a féloszlopokon, a főoltáron és a boltozatokon. Mindenütt por, csak egy-két tisztább folt a földön, középen mintha ösvénnyé volna kijárva. Az oltár mögötti apszison lent középen egy luk, mintha a halál torka lenne. John megy be elsőnek, az alagút végén fény, már int is, hogy oké. Épp, hogy beférnek. Egy végtelen hosszú, hideg terembe jutnak. Mindenütt akvárium. Középen folyosó, párméterenként kurta keresztfolyosókkal, és minden akváriumból finom fények vibrálnak. Elsőnek Jacob kezd öklendezni, aztán eszmélnek a többiek is, hogy emberek lebegnek mindegyik akváriumban, két kézzel fogva és félig nyitott szájjal bámulva egy szintén a tápoldatban lebegő plazmatévét. A képernyőkön többnyire erotikus jelenetek ismétlődnek, de van, ahol természetfilm vagy híradó megy. 10-20 másodperces snittek, végtelenítve. Némelyik akváriumban nászjelenetbe merevedett pár bámulja az adást. A csúcson kell abbahagyni - neveti el magát Jim, úgy látszik, bírja a látványt, jó orvos lenne belőle. Jacob és John igyekeznek tekintetüket az akváriumok hajszálvékony gumiszigetelésén pihentetni. Jim futva tesz még néhány lépést befelé, a többiek üveges tekintettel, magatehetetlenül állnak, mintha az anyukájukat várnák. Jim még mindig bírja: Nézd, John! Minden kómás nyakában fémbiléta lóg, számmal!, nézzétek, ez a lány itt egész helyes! Igen, csak illetlen helyen van a keze - rebegi Jacob. John eszmél elsőnek: Lejárt az idő, na, húzzunk innen! És visszamennek a halál torkán át a kápolnaterembe. Jacob szólal meg elsőnek: Láttátok, hogy nagyon-nagyon lassan mozogtak, ha sokáig néztük? Gondolod, élnek? - kérdezte John, míg a szellőzőbe préselte magát. Ekkor éles füttyszót hallottak.
Jethro és Joe beugrottak a tüzéptelep kerítésén. Egy-egy vasrudat kerítettek, és megfontolt lépésekkel, egymást fedezve haladtak a felhalmozott tárgyak, szétrozsdállt konténerek meg nyersanyagkupacok közt. Egykor leszakadt villanypóznák, aszalódott mókustetemek, állkapcsok szerteszét. Félig nyitott ajtón osontak be egy műhelybe, olyan természetességgel választva ki pont azt az épületet, mintha már jártak volna itt. Sehol egy lélek, csak jelzőfények világítanak, mégis érezhető, szinte tapintható, hogy egykor lázas munka folyhatott itt. Porlepte makettek és molekulamodellek az egyik helységben, tartályok és nyomásszabályozók a másikban, szerszámgépek meg valami gyártósorok a harmadikban. Középütt műszerek, szent rendezetlenségben, asztalokon és székeken, a falakon nagy iskolatáblák, szép sorban, rajzokkal, feliratokkal, számításokkal. Minden úgy van letéve, mintha legutoljára olyanok lettek volna itt, akik több napja nem aludtak. Érdekes, hogy itt európai nyelven, nem azokkal a krixkraxokkal vannak a szövegek, legfölül a táblán vastagon, lilával pedig: SEJTCELLA Projekt, meg valami elmosódott dátum. Nézd csak, Jethro, ez itt érdekes - és egy dobbermancsontvázat átlépve egy 1:500-as városmodell-makettre mutatott Joe. Mi lehet? Barbie-játék? A makett mellett tágas vakfolyosó nyílt, telepakolva prototípusokkal. Karosszériadarab, egy látszólag élő fikusz, egy csomó csavar, bútordarabok, kaják, minden. Gondolod, hogy... Épp csak annyit betűzött ki Jethro, hogy nanotechnológiai, amint átnézte a táblák feliratait, Gondolod, tulajdonképpen itt minden ugyanabból az anyagból van? Ilyen mű... - nézett fel Joera, amikor hirtelen halvány füttyszót hallottak.
Amint a társak eltűntek, Jeff először megnyugodott, és csak szívta magába a félhomályt, mint egykor a fedélzeten, mint aki nyugodt, mert érti a helyzetet. Pár perc után valami fanyar illatot érzett, amitől egyből rájött a félhetnék. A percek feszültebbekké váltak, kínosan lelassult az idő, és bár senki és semmi nem mozdult, képtelen volt már az erdei pára és a furcsa épület harmóniájára figyelni. A nyílt terepről is behúzódott az oldalbejárati feljáró árkádja alá, s ekkor egy mély torokból előtörő lehelő hangot hallott. Az épületfal kereszt formájú résén ekkor millió színes buborék áramlott ki, és szállt szét a tájban. Mintha szappanbuborékok lennének: bármelyik gyerek megörült volna a látványnak, de Jeff a megtévesztő szag hatása alatt lidérces rémületében füttyentett egy nagyot.
Szinte egyszerre ért oda mindenki az udvarra, csodálkozva figyelték a lilás-pinkes buborékokat, egész vidám lett mindenki, Jeff nem győzött magyarázkodni, hogy milyen félelmetes volt. Jól van, nem probléma, Jeff, de most nézzük meg a plébánia főbejáratát, mielőtt minket is átjárna ez a félelem! Teljesen szokásos templombejárat volt, amolyan latin-amerikai neobarokk, épp csak a fekete ruhás nénike hiányzott a széles kőlépcsőről. Az épület arányai majdnem elfeledtették a helyzetet - amin már szívesen túl lettünk volna - hiszen enyhén tántorgott a csapat az erotikus meg a félemetes igézet elegyétől. Nem volt zárva az ajtó, csak a sokéves rozsda összeérlelte a tokjával. Három pajszerral egykettőre bennvoltunk a félhomályban, lábunk nyomán porfelhők szálltak. Egy háromhajós, üres és sötét térben álltunk. A főoltáron az oltárlappal egy szélességu magas akváriumban, ahogy előre sejteni lehetett, ott lebegett a király, és enervált hangon motyogott. Párcentis mozdulatok körkörös vonaglásában, alapvetően valami kényelmes vízihulla-pózban, fölfele pillantva. Akváriuma világító oszlopnak látszott először, olyan magas volt. Megszólalt - királyi tátogása ki volt hangosítva a térbe, egyenletesen áradó, boldog alkoholista motyogással köthettük össze a tápoldatban lebegő kiélt emberi roncsot. Kisebb-nagyobb képernyők lebegtek az oldatában, papírvékonyak, messziről flitternek tűntek, a legkisebb párcentis lehetett. Fogalmaink szerint a tér totálisan meg volt szentségtelenítve.
Megbeszéltük a tervet. Az oltárhoz mentünk, egyszerre térdet hajtottunk, köszöntünk, és hallgattuk a motyogást: Az a zöld masnis, ha-ha, igen jó, pirikém, selyemalátét, mindegy is, talán két... kétszáznál is több, csak el ne vigye a macska, hogyha butéliába, kétszáz, zöld masni... Bolond - súgtam Johnnak. Megállt a motyogás: Mi van? - kérdezte, és felénk pillantott. Nem vagyok bolond! Figyeltelek titeket, és drukkoltam, hogy eljöjjetek hozzám, de mivel túlról, túlról, depresszión-túlról beszélek, drukkoltam, de azért nem nagyon. Nagyon! Nincs! Hehe! Nincs értelme semminek, de én már megcsináltam az életet, megvan, megvan az élet, és megcsináltuk a sejtcellás, önreparáló rendszereket, mindent tudok, csak hát minek... de én már úgysem halok meg, ki van ez találva. Drukkoltam... nem nagyon... Élet! Hehe, minden minek, minek beszélek...
Önkívületben, sírva nevetett. Közben az akvárium körül kezdtünk ténferegni, vizsgálgattuk a templombelsőt, az oszlopokat, az akváriumüveget. ő meg csak beszélt, beszélt az élet értelmetlenségéről, és mi elkezdtük az akvárium sarkát megbontani. Diszkréten. Oda se figyelt. Tényleg mindegy volt neki - kellett két pajszer, a jégkalapács, de még így is nehezen adta meg magát. A templomi motyogásba nemsokára lágy csobogás vegyült. Elégedetten húzódtunk hátrébb, de egyikünk elkezdett hisztizni: Ne, ne, uram! - kiáltotta Judas - mire én szigorúan ránéztem, Ha eddig kibírtad, hogy elhidd, hogy nem félsz, hát most is bírd ki! Nem megy, uram! Nem megy! Csináljuk vissza - kiáltotta, és egy oszlop mögé próbált bújni. Aki fél, az itt hal meg!, mondtam, tudva, hogy már hiába kiáltok rá: Judas ott, az oszlop tövében vált teknőssé. Közben a lágy csobogás erőteljesebb spriccelésbe váltott, szétáradt a kocsonyadarabkás, eperillatú lé, mindannyian a templom végébe siettünk, onnan figyeltük a drámát. Még mindig nem hitte el. Három perc múlva ott állt a tartálya alján, meztelenül, kezében valami pittyegtetővel, és vidáman sírt. A teknős is vígan úszkált a pillanat lábvízében. Csak most nem félni! Tudtam, ha nem tudok mit mondani, itt van végünk. Valahonnan egy utolsó szigort erőltetve magamra, valahogy megszólaltam: Mi most elmegyünk, király! Ha akarsz, gyere! Azzal el is hagytuk a templomot. Ez nem élet, te is tudod! Seggfej vagy! - kiáltottam vissza még egyszer, utoljára, aztán teljes erőből becsaptuk a templomajtót. Jöhet majd egyedül a három pajszerrel. Futás közben így szóltam a tizenegyhez: ugorjatok be a tüzéptelepre egy-két szerszámért, itt már úgysem lesz rá szükség! Mi gyalog elindulunk Jeffel az ösvényen, a következő vaskapunál várunk titeket.
Megint megindult épp a buborékozó, hogy elrettentse az ostobákat, de mi már az erdei úton sétáltunk a kapu felé - lassan tisztult a fejünk. hamarosan jármű hangját hallottuk szemből, amint platóján újabb depresszióst szállított nagy üvegtartályban, rózsákkal teledobott tápoldatban. Réveteg, lötyögő mosolya már inkább szánalmat, mint undort keltett. Jeff kővel akarta bezúzni a tartályt, de leintettem: nem érdemes. Úgyis a tengerhez igyekszünk, mi dolgunk vele? Pár perc múlva megjöttek a többiek is, néhány hátizsáknyi eszközzel, és igen, miután elhagytuk a külső vaskaput is, már hallottuk a tenger zúgását, a madarak vijjogását. A parton állványokon, talpfákon hevertek - ki tudja, mióta - a csónakok meg a bárkák. Kiválasztottuk a legnagyobbat, átnéztük, és miután Jack szerint alkalmas volt, vízre vontuk. Joe és még néhányan gyümölcsöket gyűjtöttek, mások összekeresték a legszükségesebb fölszereléseket a parton szerteszét heverő kacatokból, a parti bódékból vizespalackokat, konzerveket rámoltunk ki, nemsokára készen is álltunk. Mielőbb induljunk, veszélyes sziget! Majd valami korallzátonynál kiigazítjuk a hajót! Jim, megvan a horgony? Igen, uram! Jack, vitorlát föl, indulunk! És megmozdult végre a masszív kis alkotmány. Lassanjövő megkönnyebbüléssel néztem a novemberi sziget öbleit és partjait, a sziklák fölötti bozót lombjai mögött kivehető volt még halvány fényével a kóma-temető épületcsíkja. Épp Joenak kezdtem magyarázni, hogy gyanúm beigazolódott, miszerint a király pittyegtetője állíthatta el a térdimenziókat - mert tudod, még szegény Jacksonnak mondtam, hogy szerintem spirálban tekerte föl a teret az öreg, még jó, hogy le tudtuk vágni a kanyarokat, nézd, ott a spirál vége - ám ekkor egy teknősmozgású, zilált, mezítelen alakot láttunk a fövenyre bukkanni. Kezével kalimpált, jajgatott felénk: Emberek! Igazi emberek! Vigyetek el innét! Vigyetek el! Hangját szinte felerősítette a víztükör, olyan volt, mint egy hajótörött óbégatása. A király az - mondta Jeff, majd odaadta látcsövét. És már gázolt is befelé, vézna karjaival kalimpálva, föl-fölbukva a habokban. Egyedül volt, egész emberi látványt nyújtott. Menj, evezz vissza érte, Jethro, hozd el őt! Emberem a hátán hozta a fedélzetre. Legalább nem fogunk unatkozni - modta Jim, én pedig a király lázas, hálálkodó tekintetét fogadva kurtán biccentettem. Asszem, tényleg lesz mit mesélni.
szalamiki, 2006.01